A Liberanos Akadémia 2026-os pályázatára érkezett alkotás.
Aznap éjjel a tornádóval és ömlő esővel együtt kismalacok is érkeztek a farmra. Az öreg koca utolsó vemhességét élte, az ijesztő villámok és mennydörgések három csomag kilökésére kényszerítették. Az elsőben két kisfiú jött, Egyeske, a legidősebb, ösztönösen kapaszkodott az életért, fúrta ki magát a burokból, esélyt adva ezzel Ketteskének, aki hezitált kicsit, hogy elfogadja-e ezt az ajándékot, de végül jól döntött. A második csomagban egy régen várt kislány volt, formás, finom vonásokkal, pici barna szívalakú folttal a homlokán, Mama rögtön Cukorkának nevezte el. A harmadikban egy újabb úrfi érkezett, és bár egyedül volt, mégis picike, satnyácska.
Az első hónap rendben telt, szoptak, aludtak, szoptak, aludtak, Ketteske súlya kezdett közelíteni a bátyjáéhoz, szépen gömbölyödött, Cukorka pedig engedelmesen adta át, ahogy azt kell, az éppen szopott csecset, ha valamelyik fiú pont azt kívánta meg, és Mamát ez is elégedettséggel töltötte el. A hónap kettős tragédiával ért véget. Az anyakoca egyre gyengült, a kicsik a tejjel életerejét is elszívták, már alig tudott mozogni, így történhetett, hogy ráfeküdt a kis satnyára, aki csak a gazda segítségével és egyik hátsó lábának teljes elvesztésével tudott kiszabadulni. A legkisebb hát nevet kapott, ő lett Nyomi. Aztán Mama meghalt. Haláláért a testvérek sokáig magukat okolták.
Míg választási malac koruk vidám szaladgálással, kergetőzéssel telt, süldő korukban megtanulták, a világukban még sokféle állat él, és azok között is sok disznó. Eltanácsolták őket a friss szalmában fekvéstől, odébb tolták a vályútól, felborították a vizesedényüket, rájuk szóltak, ha túl közel vagy túl messze kalandoztak az ólaktól. Vigaszként egyre többször jutott eszükbe az apa, a nagy Kan, akiről Mama olyan színesen és ábrándos tekintettel mesélt. Egyeske a rettenthetetlen hősre emlékezett, akinek mindenki szót fogad, megvédi a kocáit és kicsinyeiket. Ketteske a csapatjátékost látta benne, a nagy szervezőt, a mindenhol megjelenőt, a konfliktusokat okos szóval elsimítót. Cukorka számára az imádó-imádott hiányzott, aki királylánynak nézné őt, dicsérné szépségét, neki adná az első falatokat, míg Nyomi a bíztatást kapná tőle, az elismerést ügyes háromlábon is elért sebességéért, agyafúrt megoldásaiért, amivel úgy adta vissza az őt ért bántásokat, hogy az sose derüljön ki, mindig mást hibáztassanak.
Hogy az ideálhoz felérjen, Egyeske edzeni kezdett és elette a proteindús táplálékot mások elől, ha kellett, megverekedett érte, egyre erősebb, agresszívabb és erejével kibírhatatlanul kérkedő lett. Ketteske kezdetben a bátyja sarkában járva nyugtatgatta, de aztán az őt ért első fájdalmas rúgás után már csak az áldozatait. Magyarázta, hogy ez nekik is jó, egy erős kan védelmezi majd a kondát, ha felnő, de ezek után már nem hittek neki. Cukorka Mama hatalmas súlyát célozta meg elérni, folyton evett és evett, végül már mozogni is alig tudott, egy ideálkép fogságába esett. Nyomi pedig a sötét oldaléba, minden gondolata mások legyőzése, megalázása, kijátszása körül forgott.
A helyzet tarthatatlanná vált. A farm népe fellázadt. Menniük kellett. A testvérek egyszerű tervet készítettek, megkeresik a szomszéd farm ólját, amelynek kiürüléséről már sokat hallottak, és ott kezdenek önálló életet.
Tornádót váró, sötét, szakadó esős éjjelen indultak el. Cukorka hamar kiborult, alig bírta követni a többieket, szégyenkezve látta, hogy még Nyomit se. Időről-időre Ketteske visszakocogott hozzá, bíztatta, lebeszélte a sárba fekvésről, a feladásról. Nyomi is lassította a menetet, azonban meglepetésére Egyeske felajánlotta, cipeli egy darabon, addig tud pihenni. Valami szeretetféle hullám futott át akkor meggyötört kis testén. Aztán egy hatalmas villám cikázott át az égen, bevilágítva földet és eget, és a fényénél meglátták a keresett ólat.
A farm nem véletlenül néptelenedett el. A környéket évek óta Vezér falkája uralta. A javakorabeli hatalmas hím sikeresen vezette népét csatáról csatára a betolakodók ellen és az élelemszerző portyákon, és a legkisebb kétséget sem hagyva afelől, ki a legerősebb, sorra verte vissza a fiatalabb trónkövetelők próbálkozásait is. Sosem éheztek, háborítatlanul és biztonságban éltek, Vezért hősként tisztelték.
Amint elérték a malacok az ólat, riadtan figyeltek fel a sötétben még sötétebb árnyakra. Az őrszemek izgatott buzgósággal jelentették Vezérnek a helyzetet. – Négy süldő malac, a szomszédos farm irányából, amit puskás emberek őriztek hozzáférhetetlenül, besétál az ő területükre? Ekkora szerencse még évekig fenntarthatja hősi mítoszát – gondolta.
Cukorka értette meg először a helyzetet, ő biztos prédája lesz a farkasoknak. Nyomi hozzábújt, most először engedte neki. – Szegényke, utána ő lesz a következő áldozat, ha nem az első. Ketteske alig tudta visszafogni Egyeskét, aki azonnal Vezérnek akart rontani. – Kell egy terv! És értesíteni kell a gazdát, és megosztani a falkát – mondta, arra a mangalicára gondolva, aki egyszer az erdőből tévedt be a farmra, és először beszélt neki a farkasfalka belső viszonyairól. – Sokan szeretnének vezérek lenni.
– Nyomi, te menj vissza a farmra, rejtőzködve, úgy ahogy a farmon is közlekedtél, hívd a többieket, ha elszabadulnak, a gazda is futni fog utánuk. Ha nem hisznek neked, szólj be nekik, olyan durván, ahogy csak tudsz, mérgesítsd fel őket! – intézkedett suttogva Ketteske. Aztán szövetkezni akart Egyeskével, mondani neki, hogy ő addig eltereli a többi farkas figyelmét, amíg Egyeske nekiront a Vezérnek, mert látta rajta, azt tervezi, erről lebeszélni már nem lehet, de az máris visító hanggal vetette magát a meglepett Vezérre, döfte a torkába az agyarait. Nem volt mit tenni, rohanva a felsorakozott falka jobb szárnya irányába indult, ahol mindig a legfiatalabb, legtürelmetlenebb hímek álltak toporogva, hogy ők is sorra kerülhessenek. Azonnal Ketteske nyomába eredtek. Cukorkához senki nem szólt, sértetten feküdt az ól falánál, mihaszna gondolataiba merülve, még ha rettegett is. A farkas, a Vezér, biztosan örülne a felajánlkozásomnak. A királylánya leszek. A többieket is megmenthetem talán így – gondolta pár hónapos malacságának naivitásával, és minden erejét összeszedve Egyeske és a haldokló Vezér közé rontott, testével fogva fel annak utolsó harapását. Távolról erős puskalövések hallatszottak.
Aznap este a tornádóval és az ömlő esővel egyidőben a csatatéren a Vezér és Cukorka holttestei és Egyeske sérült teste maradt csak.
Fotó: Denis Larzul, kép forrása: Pexels