A Liberanos Akadémia 2026-os pályázatára érkezett alkotás.
„A gonosz politikásokat el kéne varázsolni, hogy műanyag üvegek legyenek, aztán megisszuk belőlük a vizet, és kidobjuk őket a kukába” – szólal meg váratlanul a gyerek. Az autóban utazunk, tudom, miért pont most jutott eszébe ez a mondat. Ugyanúgy csiklandozza arcunkat a tavaszi napsugár, mint mikor pár hete egy kereszteződésnél várakozva embereket láttunk, ahogy bárgyún mosolygó reklámplakát-arcokat húznak fel a villanyoszlopokra. “Mit csinálnak a bácsik? És kik azok a képen?” – kérdezte az első megdöbbenés némasága után a gyerek. “Politikusok” – köptem ki a szót kelletlenül, miközben próbáltam nem odanézni az eredményes munkát fotózó közmunkás nadrágjából félig kibuggyanó hátsójára. Már vártam a következő kérdést, a bácsinak miért lóg ki a feneke. De csak a kis fejecskében lázasan kattogó kerekek halk nesze hallatszott.
Szóval ezen a varázslat-ötleten törte a buksiját. Egyébként találó hasonlat. Száz év alatt sem tűnnek el. Csak atomjaikra hullanak. Az idők végezetéig mérgeznek minket. Sejtjeinkbe, magzataink DNS-ébe épülnek. Észrevétlen betegítenek meg bennünket. Már nem lehet elkerülni őket. Csak minimalizálni a károkozást. Legalábbis törekedni rá.
Megpróbálom felidézni, mióta gondolok napi szinten, naponta többször, sokszor, túl sokszor politikára, politikusokra. Mikor, mivel ért véget az a boldog időszak, amikor néha felbosszantott ugyan egy-két valóban nagy disznóság, ami valamilyen úton-módon eljutott hozzám, de alapvetően távol tudtam maradni, s az aktuális arcok, nevek rosszul vagy kevésbé rosszul tették a dolgukat. Nem nyomták naponta vélt és valós érdemeiket, gondolataikat, vádaskodásaikat, acsarkodásukat, hazugságaikat az arcomba. Mikor tudtam indulatok nélkül beszélni valakivel, aki másik oldalon áll. Másik oldalon áll. Szemben velem. Engesztelhetetlenül, kibékíthetetlenül, ellenségesen. A félelem, a gyűlölet, az igazság birtoklásába vetett megkérdőjelezhetetlen hit oda köt. Egymással szembe. Mindkettőnket.
Néha gyerekkoromban voltak ilyen időszakok az országban, ahol felnőttem. Amikor az egyébként békésen egymás szomszédságában, egymás kollegáiként élő, dolgozó magyarokat és szlovákokat egy-egy választás előtt ördögien kidolgozott, alattomos politikai üzenetekkel úgy felhergelték, hogy képesek lettek volna egymás torkának ugrani. Azok, akiknek egy nappal azelőtt még eszükbe sem jutott haraggal nézni a másikra, a mindennapi gondok, örömök közepette nem érdekelték őket a különbözőségek. Aztán amikor lecsengett a manipulációs hadjárat, mintegy Csipkerózsika-álomból ébredve ugyanazok az emberek újra átköszöntek egymásnak a kerítésen. A munkahelyen ugyanúgy megfőzték a kávét egymásnak. Csak a lelkük mélyén maradt egy aprócska seb. Amibe alkalomadtán, ha valamelyik hatalmasnak úgy diktálta érdeke, habozás és könyörület nélkül újra beletenyerelt. S a seb újra vérzeni kezdett.
Érthető módon korán megutáltam a politikát. Gyerekkoromban egy időben minden közös, családi vasárnapi ebéd közben a szlovák televízió O päť minút dvanásť című műsorát néztük, ami nevéhez híven déli tizenkettő előtt öt perccel kezdődött, s mindig két vagy több politikus vitájának adott teret. Tesómmal állandóan nyavalyogtunk, miért kell ezt a hülyeséget hallgatni. „Fontos, hogy tájékozottak legyünk a világban!” – zárta le ellentmondást nem tűrve a vitát apám. „Úri huncutság” – legyintett a hevesen gesztikuláló öltönyösökre nagyapám, a parasztember, aki egész életében a földet művelte, s csak cinikusan mosolygott a parlamentben ülők eszement döntésein. Háborúba rángatták, határok úsztak ide-oda a feje felett, de a véleményét mindig megtartotta magának. Nem is telepítették ki a második világháború után sok más magyar és német honfitársával ellentétben. Aláírta a reszlovakizációs papírokat. Így Michal Hangáčiként művelte tovább az egyszer magyar, egyszer szlovák földet. Aztán a föld TSZ-é lett. Bánta is ő. Csak hagyják békiben. Szabad volt? Talán. A lelkét nem törték meg. Azt nem adta soha senkinek. Vagy eladta a közönynek? A megalkuvásnak? A gyerekfejjel csodált béke illúzió csupán?
Itt vagyok én. Ezer indulattal, felemelt szavakkal, elfojtott frusztrációkkal. A naponta arcomba tolt szlogenek, hazugságok, ígéretek a fejemben visszhangzanak. Öregszem tán, mert a földhöz menekülök én is, mint egykor nagyapám. De én nem tudok csendben maradni. Nem vagyok képes a lelkemet lezárni. Ott visszhangzik benne nagyapám konok hallgatása. Ismeretlenek, eltiportak, megsebzettek elfojtott sírása. Hiába ez a darab föld, a növények, amiket nagyapám, apám és én ültettem, a napközben összekuporgatott békémet éjjel lidércek lopkodják széjjel. Szeretnék megszabadulni tőlük. Szabadnak lenni. Mint nagyapám. Mint nagyapám?
Mi a szabadság? A föld, amin állok? Hogy nem köt a föld? Nem köt mindenáron? Dönthetek úgy, hogy otthagyom a nagyapám ültette diófát és a vöröslő fürtöktől roskadozó paradicsompalántát? Mert hiába virágzik mézillatún a cseresznyefa, piroslik a rengeteg édes eper, fulladozom. Nyomasztóan kevés a levendulára szálló méh. A rothadt gyümölcsön és bűzlő-bomló dögökön tobzódó méregzöld fényű legyek monoton zümmögése idegőrlőn rezeg a levegőben.
Figyelhetem legyek helyett a méheket. A virágokat a villanypóznák tövében. Dönthetek. Ez az én mozgásterem. Ez az én szabadságom. Szabad vagyok szomjazni a szabadságot.
Fotó: Julieta Camila Tosto, kép forrása: Pexels