Szeretnék átszellemülni, míg a függöny mögött várakozok, de a gondolataim folyton visszarángatnak az öltözőbe.
– Mindenkinek versenyezni kéne, bármit is csinál. Gyerekkorban, persze. Nem harmincévesen, amikor az ember csak azért sportol, hogy csináljon valamit.
Reflexből elfordítom a fejem, hogy lássam, kinek a száját hagyta el ez a megjegyzés, és meggyőzödjek arról, nem csak képzelődöm. A nő nyájasan simogatja a tízéves forma, szőke, szemüveges kislány haját. Nem tudom eldönteni, hogy az edzője vagy a fodrásza, mindenesetre kár, hogy nem bokszbajnokságon vagyunk, szívesen kihívnám egy menetre. A szülők hatalmas egyetértésben bólogatnak, miközben büszkén tolják bele az okostelefonjaik kameráját szegény gyerek arcába. Egyáltalán – mi a fenét keres egy apuka a női öltözőben?
– Jaj, az olyan… kétségbeesett – fintorog az anyuka.
Esküszöm, jó kis motivációs tréner válhatna belőle – egyetlen nyomorult mondattal képes volt durvább hatást kiváltani belőlem, mint a The Final Countdown ordító hangerőn, egy hidegzuhany és egy dupla espresso együtt.
Megfogom a versenyruhámat, és kimegyek a mosdóba hányni. Meg átöltözni. (Szívesen.) Persze, nem tudhatták, hogy magvas gondolataikat épp egy olyan hallja meg, akinek szerintük semmi keresnivalója nincs itt. Valaki, aki történetesen már elmúlt harminc – úgy négy és fél éve.
Bemondják a mikrofonba a sorszámomat, és abban a pillanatban minden gondolatomat elsöpri egy egészen újfajta magabiztosság. Nem hiszem, hogy nyerni fogok, azt sem, hogy minden pózt tökéletesen kitartok. Azt viszont sziklaszilárdan érzem, hogy itt a helyem – egy szál bőrhatású bugyiban és melltartóban, a vakító reflektoroktól alig néhány méterre. Harmincnégy évesen sokkal inkább, mint valaha.
Mélyeket lélegezve, tökéletes higgadtsággal és elszántsággal hallgatom végig, ahogy a műsorvezető felolvassa a bemutatkozó szövegemet.
Laura nem hitt abban, hogy létezik szerelem első látásra – aztán alig több mint egy évvel ezelőtt találkozott a rúdsporttal. Ahogy tenyerével szorosan körbeölelte a hűvös acélt, tudta, hogy többé nem ereszti. Mint mindenből, amit szeret és élvez, ebből is az egészet akarta – mindenestől. Nem néhány jól beállított képet, sokkal inkább, ami mögötte van. A tökéletes szorítást, akasztást, az odavezető lila foltokat és horzsolásokat. A feszített tempót, az izomzattal együtt növekvő sikerélményt és önbizalmat. Adrenalintól, endorfintól lüktető hétköznapokat. Eufóriát.
Bár látszólag csak a testével dolgozik, minden mozdulatában egész lénye benne van. A huszonegyedik századi tudatos nő, az ösztönös, mezítlábas vidéki lány. A kitartó, ambiciózus bak, aki a legnagyobb magasságokba vágyik, akkor is, ha onnan lehet a legmélyebbre zuhanni. Aki a komfortzónájában csak létezik, a komfortzónáján kívül él. A főnix, aki egyszerre sebezhető és elpusztíthatatlan. A szabad szellemű, öntörvényű amazon, aki keménységét és erejét büszkébben viseli bármely csillogó ékszernél. Akinek a szenvedély egyszerre eszköz és cél. A nő, aki akármilyen rendíthetetlen és öntudatos, egyvalamihez – a legfontosabbhoz – egymaga kevés…
Felmegyek a színpadra anélkül, hogy kinéznék oldalra – nem akarom, hogy bármi elvonja a figyelmemet. Marilyn Manson Tainted Love-ja megtöri a csendet, mire előlépek a hatalmas, repedezett, fotocellás szív mögül. Felhúzom magam a rúdra, és három percre teljesen elszakadok a valóságtól. Fogalmam sincs, tele van-e a nézőtér, vagy hogy hány bíró lesi, tökéletes-e a spiccem, de nem is érdekel. Nem gondolkodom, nem erőlködöm, csak csinálom – és leírhatatlanul élvezem.
Miután Manson hörgését felváltja a füttyszó és a taps, kontrolláltan visszaengedem magam a földre. Az edzőm fülig érő szájjal és csillogó szemmel vár a színfalak mögött, pedig pontosan tudja, mit rontottam el – ahogy azt is, mire vagyok képes. (Ha rajta múlt volna, négy méter magasan szaltózok egy hevederben, miközben tűzijátékot lövellek ki a csuklómból…) Látott már elmosódott sminkkel, túl sok vodka-szóda és túl kevés alvás után, bomba formában rudazni, elkeseredetten bénázni, aztán idegből profin befejezni. Végighallgatta, ahogy a hasamra felcsúszott pluszkilók miatt panaszkodom, és ahogy egy gyönyörű, kékszemű férfiról áradozom. Közel egy éve kávé helyett vele indul minden péntek reggel. Vele érnek véget a szerda esték, vele váltak teljessé a szombatok. Annyi mindent köszönhetek neki, amit csöpögős szöveg és drága ajándékok helyett csak egyetlen módon viszonozhatnék. Miközben lelkesen magyaráz és dicsér, én zavartan mosolygok, és magamban megfogadom: megszerzem azt a dobogót, ha addig élek is.
A backstage-ből kilépve azonnal kiszúrom anyukámat. Mezítláb szaladok végig a folyosón, a nyakába ugrok, és olyan szorosan ölelem, ahogy csak bírom. Csak azért nem félek, hogy összetöröm, mert ő is pont ugyanolyan erővel szorít. Elvégre tőle tanultam… Nem tudom, hányszor mondja el, milyen büszke rám, de nem hagy szóhoz jutni, pedig megérdemelné, hogy világgá kürtöljem, én legalább annyira hálás vagyok neki. És nem csak azért, mert három és fél percért átutazta a fél országot…
Kibogozom magam ebből a szeretethurokból, és leguggolok az unokaöcsémhez, aki anyám lábába kapaszkodva gyanúsan méreget. Belepusztulok, hogy nem tudom rendesen megpuszilgatni, de a díjátadóig nem moshatom le a sminkemet – márpedig amilyen visszafogott vagyok, mindkettőnk arcából egy vörösesfekete absztraktot csinálnék, ha hozzáérnék. Ehelyett megsimogatom az édes kis pofiját, és idétlen hangon próbálom meggyőzni arról, hogy ugyanaz a „Lauvi” vagyok, akivel kergetőzni szokott, és aki megtanította neki, hol van a szíve. (Valamiért mindig a hasára mutat…) Amilyen gyorsan megenyhül, olyan gyorsan el is szalad előlem. Sietve elkapom, és megkérdezem tőle, ügyesen tornáztam-e. A leghatározottabb igennel jutalmaz, ami többet ér nekem a világ összes pontszámánál. Szeretném magamhoz szorítani, és az idők végezetéig ölelni, de türelmetlenül ficánkol a kezemben, úgyhogy megkegyelmezek neki. Sikítva menekül a büfé felé, éppen arra, ahol a kedvenc szurkolótáborom komótosan kávézgat. A gyermeki kacaj minden szavukat, nekem pedig minden ellenérzésémet és gondolatomat elnyomja – mondanám, de azért ez nem egészen így van. Ahogy elhaladok mellettük, gondolatban elbúcsúzom tőlük.
Remélem, októberben újra találkozunk. Integetek majd a dobogóról – jobb dolgom úgyse lesz…
Fotó: RDNE Stock project, kép forrása: Pexels