a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata
Na jó, nem mindent, a bugyit a kínaiba vette. A fotel párnája mögötti résbe nyúl. Ott van. Még szerdán rejtette el, amikor megvette. Ujjbegyével megérinti a fehérneműt. Semmi puhaság, durva anyag, érzi a tűzpiros csipke töredezett keménységét.
Elcsigázva fekszem le az ágyra, majd egyre növekvő düh tör utat bennem, amikor eszembe jut a veszekedésünk apámmal. Megint azzal jött, hogy mikor fogok végre dolgozni. Tényleg egy ablaktalan irodában kell ülnöm egész nap ahhoz, hogy az ő elismerését kivívjam?
Öreg és törékeny lett. Csak én tudom, milyen szép és erős belül. Ellenállhatatlan erő vonz hozzá. Mögé állok, megérintem a karját, de ő meg sem érzi, ölelésre nyújtja a fiam felé.
Jött a Gyulabá a fos szövegével, hogy nekem ezt dobta a gép, de majd ők segítenek, lépjek túl rajta, csak akarni kell. Hát én kurvára akartam. De hiába, ha ennyire kilógok közülük. Mindig belemászok valamibe, mindig rosszat szólok.
Boldogan gondol arra a pillanatra, amikor Peti megjelenik majd a kapuban. Mindössze két nap, de Kati tolná a vánszorgó időt.
Nézünk egymásra meredten, ők értetlenül, én magamban vívódva, holott tudom, innen már nincs menekvés.
Tiszta mázli, hogy a hallása már nem a régi, mert két befőttet is levertünk a nagy igyekezetben. Igaz, mindkettőn elsárgult már a cédula – Őszibarack 1952 –, de azért bűntudatom volt.
Ne nézz le, nézd az előtted haladó hátát, eszedbe ne jusson lenézni! A lábad elé se less, mert a lépcsőfokok között is le lehet látni! Egy gyűrött papírzsebkendő zuhan a mélybe. Csak a szemem sarkából veszem észre, nem nézek oda.
Pontosan úgy festett, mint a szánalmas kollégái: gyűrötten, kócosan, kialvatlanul. Elfelejtett ebédelni, és a délutáni kávét is kihagyta. Észre sem vette, hogy éhes, míg véget nem ért a munkaideje.
Ha egy nő szeret egy férfit, szájvizet használ meg fogselymet, és kilakkozza a lábkörmét. Ha egy nő szeret egy férfit, nagyon fél.
Egész délelőtt ágyban fekszik. A csupasz plafont bámulja. Ebéd helyett bevesz egy altatót. Végre elnyomja a delírium, dülöngélve lépeget álmok közé szőtt emlékei nyálkás felszínén: hol a tanyán eteti a rikoltozó tyúkokat, hol a városban kozmetikázza a vendégeket.
A szívem a torkomban kalapál, fejemben az összes ér lüktet, nem tudok elaludni. El akarom terelni a figyelmem, így előveszem a laptopom, és próbálom alakítgatni az Abortusztörténetekbe szánt novellámat.
Úgy feszítette mellkasát az izgalom, ahogy közvetlenül elélvezés előtt. Félhangosan, szapora lélegzetvételek között mantrázta: aztakurva, aztakurva, aztakurva.
Ellentmondást nem tűrően zárom le a hívást. Dühöt érzek, mégse vagyok annyira egyedi, mint gondoltam! Sokan érdeklődnek még telefonon, ugyanazt kell elmondanom mindenkinek, ki könnyebben, ki nehezebben érti meg.
Próbálta elképzelni, hogy a felesége sárga gumikesztyűt húz a gyönyörűen manikűrözött kezére, majd leguggol és nekiáll egy kefével a slozit tisztogatni. Annyira komikus gondolat volt, hogy felröhögött.
Előtte volt a minta. Látta minden nap. Először csak egy sör, aztán több. Majd jöttek a felesek, később már a nap is úgy indult. Volt, hogy iskolából hazaérve, délután kettőkor, a ház előtti kerítésbe kapaszkodva találta meg a saját vizeletében úszó, összefüggéstelenül óbégató apját.
Elismeréssel adózott a festmény közepén tornyosuló férfialak erejének és nyilvánvaló bátorságának. Várta, hogy elöntse lelkét valamiféle megkönnyebbülés, de hiába, a mindent átmosó, megváltó érzések nem keltek életre benne.
Az osztálytársaim kipécéztek maguknak, mondván, hogy én összevissza hallucinálok. Minden áldott reggel félve mentem iskolába, és ijedten is távoztam, hiszen nem akartam otthon egyedül maradni Tükörlénnyel.
A felesége világéletében körültekintő utazó volt. Minden indulás előtt az íróasztal fiókjában hagyott egy borítékot a teendőkről és tudnivalókról, arra az esetre, „ha velem valami történne”, és persze a távolléte minden napjára adott utasításokat. Mintha az élet nélküle nem is folytatódna.