A Liberanos Akadémia 2026-os pályázatára érkezett alkotás.
Kicsit puffogok magamban, hogy miért kell teljesen idegenek esküvőjére ennyi időt és pénzt szánni. Elsősorban nem az a tudat bánt, hogy még sosem találkoztam velük, és Marci is csak évekkel korábban, hanem az a furcsa gyomortájéki érzés, amit a családjánál szoktam érezni.
Az esküvőre mindenki elegáns ruhát húz, a lelkét jelmezbe öltözteti a szép család imázshoz, úgy tűnik, még a mérgező szavakat is jó mélyre lenyelik és otthon hagyják.
A kisvárosban mindenki láthatja, hogy még a két nagyfiú is hazajött külföldről az eseményre. Összetartó, szép család.
Nem voltam még őszi tematikájú esküvőn. Szeptemberben már nem a manapság olyan divatos mezei virágokkal díszítik a lakodalmat, helyette falevelek és tökök vannak. Narancssárga és barna a színpaletta. A csárda a zord idő ellenére vidámságba borul. Két lélek örök hűséget esküszik egymásnak. Talán manapság egyre ritkábban lehet a szemtanúja ilyen eseményeknek.
Vagy inkább gyakrabban?
Sokan többször házasodnak.
Kívülről tényleg csak az avatott szemek láthatják, hogy valami nem stimmel. A smink egész jó álca, és a széles mosoly alatt sem mindig feltűnő a belső feszültség.
Elvileg szép pár vagyunk, azt szokták mondani.
Mindenkinek bemutatkozunk, beszélgetünk és együtt nevetünk. Egy ponton túl már felolvadok és nem is csak játék az egész, én tényleg szeretem őt.
Evés-ivás.
Dinom-dánom.
Marci csak valami vicceset szeretne mutatni a telefonján. Észre sem veszi, hogy mikor fagy meg a levegő. De a szemem sarkából látom. Már megint ott egy üzenet Sarah-tól: Hey, how are you? 🙂
Már megint. Vagy még mindig?
Csak egy ártatlan üzenetváltás.
Vagy a kapcsolatunk teljes elárulása.
Ki kell mennem.
Levegőt.
Csepeg az eső.
Kényelmetlen a tűsarkú.
De elmegyek sétálni.
Csak a sarokig meg vissza.
Olyan büszke vagyok magamra, hogy nem maradtam szótlanul a helyemen ülve.
Ott egy templom. Kedves kisváros.
Nekem nem lehet templomi esküvőm.
Nem vagyok megkeresztelve.
Meg a gyűrű is hiányzik.
Pedig körülöttem már igazán mindenkinek van.
Csinosan felöltözve, nyári ruhában az út szélén, teljesen oda nem illően, de megyek.
A baj az: nincs hova.
Mennyit ér meg 10 perc szabadság?
Miután visszaülök a helyemre, megkapom a szemrehányást, de aztán oldódik a hangulat és az estét lehozzuk szépen. Lesz tánc, nevetés meg beszélgetés is, és azt hiszem, ebben a pár kellemetlen megjegyzésben megáll a reakciója.
De azzal igazán nem számolok, hogy Marci mennyire megalázva érzi magát és másnap még a kocsiba is alig akar beülni mellém. Pedig nagy feladat volt egyedül levezetni hozzájuk, és örültem, hogy visszafele már ketten megyünk.
Végül csatlakozik, csak kicsit morog, hogy mennyivel egyszerűbb lenne neki vonattal.
Annyi leszúrást kaptam még reggel a vállalhatatlan viselkedésemért, hogy teljesen megfagyok. Marci ezt szokta mondani, amikor bezárok, és ‘jégkirálynő’ lesz belőlem.
De azért nem hagyja abba, ömlik belőle a csalódottság. Mint egy sárfolyam, úszik köztünk, és egyre csak árad.
Hogy én tönkretettem.
Az egész estét.
Már megint.
Még az Anyukája is engem keresett.
Mennyire tiszteletlen voltam.
Megszokásból vezetek, a figyelmem a kapcsolat túlélésén van. Ha nem reagálok és nem védekezek, akkor majd talán vége a monológnak. Próbálok a zenére koncentrálni, legalább szól a rádió. De vannak kérdések, és ha nem válaszolok, akkor még nagyobb baj lesz.
Azt hiszem, ügyesen kimért stratégia ez.
De ebben nem lehet ügyesnek lenni.
A hatos út a Mecseken át kanyargós és ismeretlen.
Az idő még mindig nyálkás, picit szitál az eső.
Hogy lehet, hogy eddig nem tudtam róla, hogy a záróvonal, ha nedves lesz, csúszik?
Egy pillanat az egész.
A bal első kerék irányíthatatlanul kezd el kipörögni.
Nagy a forgalom, sok a fa. Minek fogunk csapódni?
Valahogy visszarántom egyenesbe az autót.
Mintha mi sem történt volna, haladunk tovább.
Nem vagyok vallásos. De lehet, most valaki fentről vigyázott rám?
Észrevehetetlenül, de az egész lényem remeg.
Mint aki megfagyott és minden porcikája belülről hideg.
Ha a testemben minden részecske nagyon gyorsan mozog, akkor majd egyszer felmelegszem?
Nincs hova félreállni az autóval, és Marci útjából sem.
Először csak óvatosan jegyzi meg, hogy ez azért necces volt. És jobban kellene figyelni. De szerencse, hogy a reflexeim jók. Ez egy ügyes mentés volt.
De aztán valahogy magát hergeli bele. Pedig nem is szólok, csendben próbálom lenyelni a sírást. Csak hallgatom a felelőtlenségem mérhetetlenségét.
Ahogy majdnem megöltem magunkat.
Mert nem bírok odafigyelni.
És túl gyorsan vezetek. Meg amúgy is flegmán.
Ezt már hányszor elmondta.
A következő benzinkútnál némán kiállok, és elmegyek a WC-re sírni.
Az ijedtségemnél nagyobb az undor. A hálámnál pedig a félelem.
Ne bőgjek már megint.
Miért nem válaszolok?
Akkor vezessen ő?
Vagy mi?
A 10 perc szabadság már biztosan nem érte meg.
Fotó: Rene Terp, kép forrása: Pexels