A Liberanos Akadémia 2026-os pályázatára érkezett alkotás.
Tizenhét éve járok ide heti rendszerességgel áztatni, mégis valamiért csak most jutott eszembe, hogy a mennyezeten megszámoljam a színes ablakokat, pedig régóta zavar az összevisszaság odafent, mintha teljesen véletlenszerűen hányták volna fel azokat az üveglapokat, pedig 1566-ban, amikor elkészült ez a kupola, nem valószínű, hogy Szokoli Mustafa török pasa emberei lézeres szintmérővel találták volna ki, hova építsék be őket úgy, hogy a rajtuk betörő fénycsóva egy, a 20. század vége felé ráhelyezett színes fóliával pontosan a szemembe világítson, mintha reflektorfényben lennék, pedig itt biztos nem ez volt a cél, azért járt ide Viktor is a kis köténykéjében, mert ez a tér nincs bepoloskázva, akkoriban még nem is volt olyan sok hozzá köthető hely, ahova mehetett volna, de ilyen páratartalom mellett hogyan is lehetne lehallgatni bárkit, minden készülék tönkremegy, néha pusztán lélegezni is nagyon nehéz a negyvenkét fokban, mégis több száz pőre hímet vonz ide hetente a forróság, a jeges dézsa, az úri pletykálás, a mély férfihang morajlás, vagy épp a gőzfürdő, de amikor egy vén szivar a lábujjával akarva-akaratlanul nekidörgölőzik a bokámnak, iszkolnom kell arrébb a harminchárom fokosból a nagymedencébe, hiszen én nem ezért jöttem ide, kérem, de vajon miért élek ennyi éve magányba burkolózva, mintha a börtön ablakán sose sütne be a nap, közben ahogy számolom az ólomüvegeket, végül rájövök, hogy tizenhét üveg van mindegyik soron, leszámítva a legbelső kört, ahol csak kilenc van, ami köré az összes koncentrikus kör szerveződik, és tűnődöm, hogy mindeddig keszekuszának láttam a szimmetriát, pedig végig ott volt a fejem felett, ekkor a vén szivar újra mellémsomfordál, arcát közelebbről megtekintve egész szimpatikusnak tűnik, somolyogva biccent a fejével, erre odébb csúszom két arasszal a korlát mellé, és meredek újra a kupolára, itt már végre kikerül engem a fénycsóva, ha nagyon akarnám, láthatatlan is lehetnék, néha jobb is lenne, ha elnyelne a Föld, vagy eltűnnék a lefolyóban, spirálban csúsznak alább a gondolataim és vágyaim, kezdek kimelegedni ebben a hőségben, pláne amikor látom, hogy tizenhét perce el kellett volna indulnom, és észre sem vettem eddig a vén szivar kezét, ami már egy ideje a combomon kirándul, nehezemre esik megmozulni, az ujja hegyével már a köténykém alá nyúl, ácsi, nekem időben haza kell érjek a feleségemhez, akivel évek óta nem keféltünk, de legalább meleg vacsorával vár és mossa-vasalja a ruháimat, valamiért mégsem tudok elindulni, egész pontosan azért nem, mert a kötényem alatt kialakult helyzet közszeméremsértőnek számítana, a szekusok itt bizony rettenetesen odafigyelnek arra, hogy ne legyen semmi buzulás, mert megint jön az egyik tévécsatona lejárató dokumentumfilmet készíteni, én ilyenben nem akarok benne lenni, én nem vagyok egy mihaszna buzeráns, feleségem van meg két gyerekem, termelem a GDP-t, hasznos tagja vagyok a társadalomnak, nem valami megzavarodott tinilány, de akkor miért hagyom, hogy a farkamat fogdossák, gondolom normális, hogy feláll, ezer éve nem szexeltem még magammal se, ekkor odasúgja, hogy a tizenhetes kabinban várlak, én meg most ezzel az információval mit kezdjek, engem otthon várnak, finom vacsorával, palacsinta is lesz, mégis ösztönlényként somfordálok kisvártatva utána, pillanatok múlva már tizenhét centi mélyen vájok a torkában, amikor ránk tépi az ajtót az egyik gorilla, teli szájjal üvölti, hogy mocskos buzik, én mindig is tudtam, már várta a napot, amikor rajtakaphat, jön még három kolléga, kirángatnak minket a fülkéből, hátralökdösnek a gazdasági folyosóra, ahol pont nem látnak a kamerák, ütnek-rúgnak, ahol érnek, na most élvezkedjél, köcsög, már annyi helyen fáj, hogy üvölteni sincs erőm, végül jó pár fogammal, bezuhant tüdőmmel, egy levert vesémmel és néhány nappal később a Jánosban az életemmel fizetek azért, hogy tizenhét másodpercig szabad mertem lenni.
Fotó: Willian Justen de Vasconcellos, kép forrása: Pexels