„A pokol üres, és minden ördög itt van.1”
2021. április 8-a volt. A tévé halkan zúgott a nappaliban. A képernyőn narancssárgán villogó felirat jelent meg: BREAKING NEWS. A kamera lassan siklott végig New York utcáin, ahol fekete zsákok sorakoztak egymás mellett, mintha valaki elfelejtette volna begyűjteni őket. A bemondó hangja hideg volt, és gépies.
Éva a kanapén ült, kezében világított a telefonja. Léna mellette a kinőtt babafészekben aludt, apró mellkasa egyenletesen emelkedett. A lakás furcsán csendes volt. Túl csendes egy olyan világban, ahol odakint milliók halnak meg naponta és káosz uralkodik.
Egy értesítés villogott Éva telefonján:
„Holnaptól – Pfizer oltás. Jogosultság: szoptató anyák.”
Az ujjai megálltak a képernyő fölött. Léna már egy hónapja leválasztotta magát.
A kulcs élesen kattant a zárban. Éva gyomra reflexből összeszorult. Ádám belépett a lakásba. Arcán az a feszes, mogorva kifejezés ült, mint mindig – az a fajta, amit Éva már jól ismert.
A kabátját nem akasztotta fel, csak ledobta a székre. A tévére nézett, majd Évára.
– Miért nézed ezt? Ez csak pánikkeltés, nem a valóság!
Éva nem válaszolt. A telefont még mindig a kezében tartotta. Ádám tekintete lecsúszott rá.
– Mi az?
Éva egy pillanatig nem mozdult, aztán a mellkasa felé fordította a képernyőt, mintha a fény túl erős lett volna a szemének.
– Időpont – válaszolta higgadtan.
Ádám közelebb lépett. Nem kérte, elvette a mobilt, és elolvasta az üzenetet. A nappali levegője sűrűbb lett.
– Szoptató anya – ismételte lassan, majd felnézett. – Te már nem szoptatsz!
Éva arca megfeszült. – Nem minden fekete és fehér, Ádám! Akár szoptathatnék is, tejem még mindig van.
Ádám gúnyosan felnevetett.
– De. Ez pontosan fekete és fehér.
A tévében közben egy új felvétel mutattak: egy folyó hömpölygő vizén testek sodródtak. Rengeteg test. A kommentátor hangja rémülettel töltötte el Évát.
– Indiában a krematóriumok túlterheltek…
Éva lassan felállt. A keze a babafészek felé indult, megigazította Léna takaróját, mintha a mozdulat előrevetítette volna a mondandóját. Megköszörülte a torkát, és azt mondta Ádámnak, az előbbi felhívás a telefonomon azt jelenti, hogy kaphatok védettséget a COVID ellen.
– Nem! – Ádám hangja kemény volt, mint a mennydörgés. – Ez azt jelenti, hogy hazudni készülsz! – És azt is jelenti – lépett közelebb Évához –, hogy valaki más nem kapja meg a védőoltást, és miattad fog meghalni!
Éva ránézett. Elgyötört tekintetében fáradtság volt, mély, csontig hatoló.
– És ha én nem kapom meg? A feleséged vagyok, a gyereked anyja!
Ádám vállat vont.
– Akkor kivárod a sorod! Nekem sem jut Pfizer, a Moderna is hiánycikk, helyette van Szputnyik. Délután megyek és beoltatom vele magam, kaptam időpontot.
– És ha addig megfertőződöm, míg újra lesz oltás? Az én körzetemben Szputnyik sincs, mindhárom védőoltás hiánycikk.
– Akkor meghalsz. Senki nem kerülheti el a sorsát.
– Ádám, nem az előbb mondtad, hogy pánikkeltés, amit a tévében látunk? Most akkor pánik, vagy nem pánik, és most akár meg is halhatok? Tudod jól, hogy már négy ismerősöm elvesztettem a COVID-ban, ez nem pánikkeltés, ez a valóság! Csak a mai napon 311-en haltak meg Magyarországon, a világon pedig milliók.
Ádám szeme villant.
– Mindenki várja ki a sorát, te is!
Éva keze ökölbe szorult.
– Nem, Ádám. Nem mindenki. Nekem fel kell nevelnem a gyerekünket! Alig múlt egyéves, és rád nem számíthatok!
A férfi közelebb lépett, túlságosan is.
– Egy ártatlan ember fog meghalni miattad, megértetted?
Léna megmozdult. Egy apró, nyugtalan hang szökött ki belőle. Éva ösztönösen fölé hajolt, és ezzel közelebb lépett Ádámhoz is. A férfi hátrébb lépett, mintha ez a mozdulat provokáció lenne, és egyébként sem bírta már elviselni a nő közelségét, undorral ugrott odébb. Aztán hirtelen megfordult, felkapta a kulcsot, és becsapta az ajtót.
A lakás visszazuhant a csendbe. A tévé még mindig szólt.
Éva állt a babakuckó mellett, egyik keze a takarón, a másik a levegőben maradt, mintha nem tudná, mit kezdjen vele. Léna szeme résnyire kinyílt, majd visszacsukódott.
Kintről csikorgást hallott. Gondolta, Ádám hajt el valahová, majd fém nyikordulása és egy puffanás hangja hallatszott.
Éva felemelte a fejét. Hallgatózott, de semmi. Negyedóra múlva az ajtó kivágódott. Ádám visszajött. Arca vörös volt, a szeme vad.
– Erről is te tehetsz! – üvöltötte két centiről Éva arcába.
Éva megdermedt.
– Mi történt?
Ádám nevetett, de a hangja üres volt.
– Mi történt? – ismételte. – Az történt, hogy nekimentem a kapunak miattad.
A kulcsot az asztalra dobta.
– Közel totálkár!
Éva pislogott. Egy pillanatra tényleg elhitte, hogy talán igaza van a férjének.
– De… én… nem is voltam ott.
– Persze – vágott közbe Ádám gúnyosan –, te nem voltál ott.
Közelebb lépett.
– De miattad voltam ideges, te tehetsz róla, hogy összetörtem az autómat! – Gyűlölettel fröcsögte a szavakat. Éva hátralépett.
A tévé fénye megvillant a falon, mintha víz hullámzott volna rajta végig. Ekkor Léna felnyöszörgött, Éva felvette. A teste meleg volt, törékeny. A kislány mély levegőt vett, majd álmában belesimult az anyjába.
Később, amikor elcsendesedett minden, Éva újra leült a kanapéra. A telefonja még mindig ott volt. Az időpont nem tűnt el. Éva lehunyta a szemét. Tudta, hogy másnap beoltatja magát. Eldöntötte. Bántalmazza is érte Ádám akármilyen módon.
* * *
Éva Lénát etette a kanapén, miközben ugyanolyan fémes hang ütötte meg a fülét, mint amit korábban is hallott, amikor Ádám összetörte az autóját.
Fémes csattanás. Ütközés. A lakásajtó most is kivágódott. Ádám ugyanazzal az arccal állt ott, mint két hónappal korábban.
– Összetörtem az autómat. Ez már megint miattad történt! – vágta megvetéssel a nő arcába.
Éva tekintetét Ádámra szegezte, és nem akarta elhinni, hogy ez a valóság, és nem egy szürreális parallel univerzumban játszódó, groteszk rémálom.
– Ádám! Már megint a kapunak hajtottál a céges kocsiddal? Egyik alkalommal sem voltam jelen! Szerinted az normális, hogy engem hibáztatsz a történtekért?
– De összevesztünk!
– Mikor? Ma nem is találkoztunk még!
– A múltkori eset előtt összevesztünk! – kiáltotta Ádám.
– Nem igaz, Ádám! Nem veszekedtünk – suttogta Éva, és minden reményét elvesztette azzal kapcsolatban, hogy Ádám felfogja vagy egyáltalán hallja, amit mond neki.
Éva nem kérdezett többet, és már nem is mozdult. Totálisan elfáradt férje alaptalan vádjaitól. Azt érezte, hogy elég! Nem egyszerű fáradtság volt ez. Nem az, amit egy hosszú nap után érez az ember a testében. Ez mélyebbről jött. Az elmúlt hónapok apró, láthatatlan repedéseiből, minden kimondatlan mondatból, minden alkalomból, amikor megpróbálta bizonyítani, hogy nem hibás valamiben.
Újra és újra visszajátszotta magában a helyzeteket. Vajon tényleg rosszul mondott valamit? Félreérthető volt? Elfelejtett valamit? Lehet, hogy nem figyelt eléggé?
Minden alkalommal odáig jutott, hogy talán ő ront el valamit. És minden alkalommal egy kicsit jobban elfáradt. Elfáradt abban, hogy emlékezzen Ádám helyett is. Hogy bizonygasson. Hogy kapaszkodjon a valóságba, miközben Ádám újra és újra átírja azt. Elfáradt abban, hogy minden beszélgetés harccá válik, ahol nincs győztes, csak vesztesek. Egészen mélyen azonban egy különös felismerés kezdett körvonalazódni benne, hogy nem kell minden mondatra válaszolnia. Hogy nem kötelessége megjavítani azt, amit nem ő rontott el. Hogy a valóság nem attól lesz igaz, hogy Ádám ismételgeti.
Ez a gondolat még törékeny volt, de már ott volt. A csend ezúttal nem volt üres. Valami kemény nőtt benne. Hideg és szilárd, mint a jég. Éva nem szólt többé. Nem mert. Nem akart.
De most először nem engedte, hogy Ádám valósága írja felül az övét. Nem magyarázkodott. Nem engedett. Elhatározta, hogy nem lesz többé Ádám játékszere.
A tévé a háttérben újra megszólalt. Ugyanaz a hang. Ugyanazok a képek a folyóban hömpölygő holttestekről. De Éva már nem nézett oda.
Fotó: Erik Mclean, kép forrása: Pexels
- William Shakespeare: A vihar, szabad fordításban. ↩︎