Hajnalodott, és Jack kezdte feladni a reményt.
Egy rozoga ládán ült a kikötői kocsmák utcájában, körülötte sirályok rikoltoztak. Hasogatott a feje, pedig tényleg csak annyit ivott, amennyi szükséges volt – le kell itatni a népeket, ha ki akarod szedni belőlük, mit tudnak, és jobban veszi ki magát, ha az ember maga is legurít egy pint sört. Na, nem mintha sikerrel járt volna: az égalja világosodott, néhány óra, és a Cutty Sark kifut a kikötőből, a macska pedig sehol sem volt.
Jack a kezébe temette a fejét.
Nem volt babonásabb, mint bármelyik matróz, tisztában volt vele, hogy a viharokat nem feldühödött szellemek küldik, és a tengeri áramlatok, amelyeket kihasználva Woodget kapitány hatvanhét nap alatt tette meg a Sydney-London távot, nem a tengeri boszorkányok művei. Jack jó pár évet leszolgált már a Cutty Sarkon, még hajósinasként kezdte, amikor “fehérkalapos” Wills megépíttette a világ leggyorsabb teaszállító klipperét. A cimborái már akkor is inkább gőzhajókon kerestek munkát, de Jacknek megtetszett a karcsú, különlegesen ívelt hajótest, az óriási vitorlafelület és a versenyszellem, hogy ezzel a könnyű kis hajóval lepipálják majd a nehézkes gőzösöket.
Millicent, a vörös macska az első utak egyikén jelent meg: Sanghajban horgonyoztak, gyapotot és teát rakodtak be, a macska pedig a tatnál lévő hátsó csörlő tetején üldögélt, és hátsó lábát a magasba tartva mosakodott, mintha mindig is ide tartozott volna. Egész úton szorgalmasan irtotta a raktérben mindig elszaporodó egereket és patkányokat, szabadidejében pedig vagy a parancsnoki hídon lebzselt, vagy szokott helyén, a csörlő tetején kémlelődött. Néha azonban látszólag ok nélkül idegessé vált, fehér fülecskéit hegyezte, szőrét felborzolta, fel-alá szaladgált, hogy aztán Woodget ágya alatt gömbölyödjön össze – a legénység hamar megtanulta, hogy ilyenkor másnapra vihar várható. Woodget kapitány egyenesen a saját nagynénjéről nevezte el, aki szintén migrént kapott, ha jött a rossz idő.
Millicent a kikötőkben időnként elhagyta a hajót, és ismeretlen ügyeit intézte, de az indulás előtti napon már a fedélzeten ellenőrizte a berakodást. Kivéve most. A kapitánynak még nem mertek szólni, de Sánta John, a fedélzetmester tegnap délután magához hívta Jacket, és azt mondta:
– Jack, fiam – Mindketten a húszas éveikben jártak, de John régebben szolgált hajókon, így Jack nem vette rossz néven a “fiamozást”. – Rátermett vagy, ismered is a londoni kikötőt. Itt van kétszáz őre, ha le kell itatni vagy fizetni valakit, de nekem reggelre megkeresd azt a macskát.
A fedélzetmester kis bőrerszényt nyújtott át, Jack a zsebébe gyűrte. Valószínűleg mindketten ugyanarra gondoltak: a Pelikán nevű gőzösre, amelyről Rosie, a hajó macskája az indulás pillanatában váratlanul leugrott a mólóra. A legénységből ketten is utánaugrottak, visszavitték, de Rosie megint leugrott, elszaladt, és végül nélküle futottak ki. Másnap a ködben zátonyra futottak, és a Pelikán teljes rakományával és legénységével a tengerbe veszett.
– Tudod, milyen ideges lenne Woodget, ha Millicent nélkül kellene kihajózni – tette hozzá John, mintha nem is ő lenne babonás, hanem a kapitánya.
Jack bejárta a kikötőt és a környező utcákat, és nem törődve azzal, ha félkegyelműnek nézik, minden sarokba és láda mögé bekukkantva ciccegett. Egy sikátorban egy nyolcévesforma fiúcskára bukkant, aki valószínűleg épp a zsebtolvajlással szerzett zsákmányát számolgatta.
– Csak nem macskát keres, uram? – az arca olyan piszkos volt, mintha életében nem látott volna még mosdótálat. – Talán segéllhetek? Minap hallottam valami igen érdekesset egy macskárul.
– Mondjad akkor – a fiúcska némán tartotta a tenyerét. Jack egy őrét tett bele. A fiú nem mozdult. Jack sóhajtva beletett még egy őrét.
– Hát az vót, uram, hogy az édesnővérem ugye szajha, aztán néha megengedi, hogy ottan aludjak nála a függöny mögött, és akkor van, hogy meghallok ezt-azt. Na, mármint beszédet. Minap meg arról hadovált valami matróz, hogy a hajója a Cutty Sarkkal fog versenyezni, melyik ér előbb Woosungba, és milyen jó esélyei vannak, merhogy a gőzös átfér a Szuezi-csatornán, a vitorlásnak viszont meg kell kerülnie a Jóreménység-fokot – Jack elképedt a gyerek imponáló hajózási ismeretein. – De azért a Britannia matrózai úgy döntöttek, ellopják a Cutty Sarkról macskát, hátha azzal is hoznak egy kis balszerencsét nekik. Nagyon röhögött a pasas, mikor eztet mesélte, na persze józan se volt már éppen.
Jack még egy őrét nyomott a fiúcska kezébe, aztán ment egyenesen a Három Rókába, onnan meg az Éhes Hollóba, aztán a Döglött Medvébe. A Britannia matrózaiból egyet se talált, de a csapost meg a törzsvendégeket mindenütt kifaggatta. Volt, aki hallott a fogadásról, és volt, aki a macskalopási tervről is, de tényekkel senki se tudott szolgálni. Jack még a kikötői bordélyban is próbálkozott, onnan azonnal kidobták, amikor megtudták, hogy kérdezősködni akar.
Lassan élénkpirossá vált az ég alja, és az északi szél is feltámadt, hullámokban rothadó halszagot sodorva magával. Jack szedelőzködni kezdett, hogy dolgavégezetlenül térjen vissza a hajóra, amikor valami a lábához ért. Egy vörös macska, a jellegzetes fehér folttal a jobb mellső tappancsán és hegyes kis fehér fülekkel. Jack hármat-négyet is pislogott, biztosan jól lát-e. A macska várakozóan nézett rá, és szinte sürgetően nyávogott egyet. Máskor fényes szőre csomókban tapadt össze a kosztól, tépettnek és megviseltnek tűnt, mint aki kocsmákban és bordélyokban töltötte az elmúlt napokat, esetleg pár késelésbe is belekeveredett. Jack végre magához tért a meglepetéstől, megragadta a grabancát, és a zsákjába gyömöszölte az állatot. Meglepően nehéz volt, mintha hízott volna a távolléte alatt.
A Cutty Sarkhoz érve Jacknek már futnia kellett a mólón, nehogy lekésse az indulást. Cimborái harsány röhögéssel fogadták, miközben a köteleket húzták be, Jack biztosan elaludt a kocsmában az asztal alatt, fiatal még, nem bírja az italt, ésatöbbi. Jack nem törődött velük, hátrafelé indult a fedélzeten, ahol John, a fedélzetmester utasításokat osztott, miközben a hajótest lassan elvált a parttól. A tatnál lévő csörlő tetején vörös cirmos mosakodott, lábát jellegzetes mozdulattal a magasba tartva. Jack megtorpant. Hármat-négyet is pislogott, hátha eltűnik a látomás.
– Na, csakhogy megvagy te is – fordult felé John. – Millicent megjött egy pár órája, szóval remélem, nem ittad el az összes pénzt – és röhögött. Jack még mindig zavartan meredt a csörlő tetején bámészkodó macskára. A zsákjában valami fészkelődni és nyávogni kezdett, kis tappancsok karmolászták a hátát a vászonon keresztül, míg London partvonala lassan távolodott.
Fotó: Sachith Ravishka Kodikara, kép forrása: Pexels