A Liberanos Akadémia 2026-os pályázatára érkezett alkotás.
Még kabátban állt. Csöngött a telefon. „Varga” – hallotta Zsuzsa, és görcsbe rándult a gyomra. Nehezen vett levegőt, mintha fojtogatnák. Nem, mondta, mikor lélegzethez jutott, nem ér rá. Sem ma, sem holnap – semmikor. A választ be sem várva letette a kagylót.
Hülye álkérdés, hogy mikor repül vissza! Ahogy sikerült kideríteni, melyik géppel jött, úgy nyilván a másik járat sem maradt titok. Rettenetesen unta már ezt a három éve tartó, állandó nyomulást. Mikor lesz már ennek vége?! A tranzitban tehát. Azt nem tudja megakadályozni.
Augusztusi elköltözése után karácsonykor ment ismét Budapestre. December 30-án a belvárosban csellengett. És mert épp arra járt, jókedvűen besétált volt munkahelyére. Szeretett az EXIMPEX államközi osztályán dolgozni: jó volt a hangulat, csupa az ő generációjához tartozó, értelmes kolléga, szintén fiatal, közvetlen csoportvezetővel.
A Szalai utcában az előszilveszterezők örömmel fogadták. Később Sándor betessékelte az irodájába. Bár délután már senki nem dolgozott, Zsuzsa meglepetésére ott találta a belügyi összekötőt.
Most tűnt csak fel neki, milyen sok a hasonlóság a két férfi között. Mintha nemcsak hivatalos, hanem baráti viszonyban lennének. Az ablakon beszűrődő napsütésben egymás szavába vágva kérdezgették Nyugat-Berlinről.
Zsuzsa készségesen válaszolt. Őszintén elmondta azt is, mi nem tetszik neki új életében. Például meggyőződése volt, hogy három idegennyelvvel, diplomával a világ a lába előtt fog heverni. Ehhez képest nehéz volt elhelyezkednie. Egyelőre nívója alatt, bonyolítói munkakörben. És sértve érzi magát, mert munkahelyén neki van a legmagasabb végzettsége és a legalacsonyabb fizetése. Korábban azt hitte, úgy ismeri „a” németeket, mint a tenyerét, mégis meglepetésként érte a mentalitáskülönbség. Hiába beszéli folyékonyan a nyelvet, berlini környezete távolságtartóan hűvös. Meghökkentette, hogy a szemben ülő kollegina visszautasította a tegezést. Keserűen tapasztalta, míg a látogató megmosolyoghatja az idegen szokásokat, állandó lakosként alkalmazkodni kell hozzájuk. Ömlött belőle a szó. Fél óra múlva az órájára nézett, felállt és elköszönt.
A következő budapesti út másnapján a belügyér jelentkezett telefonon. Az udvariassági kör után közölte, ha a jövőben anyja venné fel a kagylót, akkor Varga néven fog bemutatkozni. Nyomatékosan kéri, hogy valós kilétét tartsa titokban a szülei előtt. Zsuzsa megütközött ezen. De nem jutott eszébe slágfertig válasz, így zavartan hallgatott.
Vajon honnan tudja a pasi, hogy ő itt van? Mit akar tőle? És főleg, hogy jön ahhoz, hogy hazugságra kényszerítse? Ez a vargázás teljesen életszerűtlen! Még jó, hogy nem békaembert mondott! Anyja ismeri az egész otthoni baráti körét. Milyen hihető magyarázatot adhatna, kicsoda ez a sose hallott Varga?!
A belügyes néhány közhely után elköszönt, mintegy mellékesen megismételve, hogy még fog jelentkezni. Zsuzsának émelygett a gyomra, úgy érezte, kimegy a vér a fejéből. Le kellett ülnie. Honnan ez a derült égből villámcsapás? Esetleg a szilveszteri őszinteségi rohamát értelmezte ez a hülye felhívásként keringőre? Vagy még korábbról?
Anno bizalmas meghallgatást kért. Elmondta Sándornak, hogy férjhez megy. „Örülök a szerencsédnek. De tisztában vagy vele, hogy ha nyugati állampolgárral kötsz házasságot, politikai okokból azonnal ki kell rúgnunk?” Ami nem mellesleg neki, felettesének is kellemetlenséget okozna.
Ezt semmiképp nem akarta. Némi töprengés után felajánlotta, hogy maga mond fel még az esküvő előtt. Ha már nincs a cégnél, nincs mit bejelenteni: kint vannak a vízből. Elesik ugyan kéthavi fizetéstől, de a főnöke iránti lojalitás kötelezi erre a gesztusra, gondolta Zsuzsa.
Néhány nappal később Sándor magához kérette. Meglepetésére ott ült a belügyi összekötő. A színtelen-szagtalan, tizenkettő-van-belőle-egy-tucatban férfi a nyugati ügyfelek miatt jár ide. A munkatársak csak látásból ismerik. A főnök rendszerint bezárkózik vele a szobájába. Ilyenkor tilos zavarni.
Szívélyesen gratulál. Egyben jóbarátként figyelmezteti, hogy döntése komoly következményekkel járhat. Az államközi osztály munkatársaként ő titkos ügykezelő és államtitkok tudója. Három évig is eltarthat, míg megkapja a kitelepülésre jogosító útlevelet. Ha egyáltalán – így a titoknok.
Végül tollba diktálta, hogy soha, senkinek, semmilyen körülmények között nem szól erről a beszélgetésről. A letaglózott lány ellenállás nélkül aláírta.
Ha kilép a cégtől, akkor tiszta sor: minden simán fog menni. Ebben állapodtak meg Sándorral. Mire fel most ez a belügyis húzás? A csak látásból ismert pasas kéretlen „baráti” tanácsa burkolt fenyegetésként hatott. Hogy jön ez ahhoz, hogy beavatkozzon magánélete legszemélyesebb döntésébe!? És mi jöhet még? Eluralkodott rajta a szorongás. Egyben dühös volt önmagára, hogy aláírta a titoktartási nyilatkozatot, hogy bármit aláírt. Bevillant édesanyja, akivel a Belügy évekkel korábban szintén aláíratott valami hasonlót, aki ezek után teljesen kiborult, és hetekig rémes idegállapotban volt.
Jócskán meglepődött, amikor hat héttel az esküvő után útlevélkérelme miatt behívták a Belügyminisztériumba. Hitetlenkedve és tanácstalanul állt a Podmaniczky utcában a júliusi hőségtől gőzölgő aszfalton a konzuli útlevéllel a kezében. Erre nem volt felkészülve.
Legközelebb Budapesten megint telefonált „Varga”, és előzékeny hangon ebédelni hívta Zsuzsát a Margitkertbe. Ha alkalmas neki, akkor csütörtökön egykor. Zsuzsa kényelmetlenül feszengett. Semmi kedve nem volt, és megint elfogta az émelygés. Homályosan felsejlett, mit akarhat ez az ember. Ugyanakkor eszébe se jutott, hogy elutasíthatná. Noha állása, egzisztenciája nem állt veszélyben, mégis úrrá lett rajta a beidegződés, hogy a szervekkel jobb nem újat húzni. Mindenesetre megkérte férjét, hogy pont fél kettőkor jöjjön utána.
Az étterem a forgalmas Mártírok útja keskeny mellékutcájának egyik ódon földszintes épülete. Zsolt már várta. Hosszasan csevegtek a kellemes tavaszi időjárásról, hogyan szolgál az egészsége, mi útban van ezúttal Budapesten stb. Zsuzsa tudatosan húzta az időt. Fél óra elteltével épp lélegzetet vett a férfi, hogy belekezdjen tényleges mondanivalójába, amikor megjelent Wilfried. Így a téma elmaradt – folytatódott a small talk a közömbös semmiről.
A következő budapesti látogatáskor Wilfried néhány napra kórházba került. Zsuzsának ez kapóra jött: nem kellett hamis érveket keresni, miért nem ér rá összejönni „Vargával”.
Telt-múlt az idő és a kémelhárító egyre erőszakosabban forszírozta a találkozást, ami alól Zsuzsának sikerült rendre valami ürüggyel kibújni. Az állandó nyomás fokozta ellenszenvét, önuralma fogyott, de még mindig úgy érezte, udvariasnak kell maradnia. Reménykedett, hogy embere előbb-utóbb felismeri, próbálkozása felesleges időpocsékolás.
Biztosra vette, hogy „Varga” már bent várja. Sokáig totojázott az előcsarnokban, nem akart vele a tranzitban sokáig négyszemközt maradni. A hírszerző végül kifejtette, milyen jellegű együttműködést vár tőle. Amikor levegőt vett, Zsuzsa előrehajolt és egy szuszra elmondta, ami már régóta feszült benne.
Az állítólagos államtitkok, amiket ő tudott – például a forint aranyparitása –, benne álltak a Népszabadságban. Külügyes kapcsolatrendszere az elmúlt három év alatt elévült. Ha eddig nem keresték a nyugati titkosszolgálatok, akkor már nem is fogják. Ha mégis, ő nem kíván semmilyen szervvel együttműködni: sem ott, sem itt.
Hálásnak lenni? De hiszen nem személyes jóindulatból kapott útlevelet, hanem mert Magyarország 1975-ben aláírta a Helsinki Egyezményt! Hazájának jó hírét kelteni? Nyugat-Berlinben senki nem csinál nála több reklámot a magyar honnak: írói felolvasást szervez, előadóesteket, házikoncerteket tart baráti körben stb. Hűséges állampolgár. De korrektséggel tartozik új otthonának is, amelyik befogadta.
Ebben a pillanatban szólították a berlini járat utasait. Zsuzsa felállt. Rámosolyogott a savanyú képet vágó férfira, és a választ be sem várva kedvesen kezet nyújtott. Sarkon fordult, és könnyedén, mint kinek szárnya nőtt, ellibbent a kapu felé.
Fotó: Berk Aktas, kép forrása: Pexels