Az a feladata, hogy másokat vigyen, szállítson, bár nem igazán a hátán, a vállán vagy az ölében tartva, nem erőlködve cipekedik, nem izzadtan, nem átázott ingben hurcol másokat, bár inge az van, egyenruhájának része, ami megmutatja, hogy nem csak úgy ül be a volán mögé, mert kedve van hozzá, mert megkérték, mert éppen ez jutott az eszébe, ez a feladata, ugyanis erre képezték ki, több órás, napos, hetes továbbképzésen tanulta meg az elméletet, a táblák rendjét és a szabályok sokaságát, aztán gyakorlatot is szerzett, eleinte kisebb és nagyobb buszokat vezetett, helyi és helyközi járatokat, elővárosi és távolsági, sőt még emeletes és csuklós járműveket is a rend kedvéért, azért, hogy most másokat vigyen egy meghatározott vonalon, hogy azok aztán időben vagy megkésve beérjenek a munkahelyükre, üres szatyrokat töltsenek meg a piacon, sajnálkozva látogassák meg beteg rokonukat, alázatosan kérvényt nyújtsanak be a főnöküknél, boldogan felszálljanak a repülőtéren, véres húst vegyenek a hentesnél, táncoljanak a szomszédjuk esküvőjén. Megvan tehát az első számú feladata, ami természetesen nem meríti ki teljes mértékben a személyiségét, hiszen többek között hobbi sakkozó, aki a szomszéd kerület egyesületébe jár és az utóbbi években, nagyobb versenyeken elért eredményeket mondhat magáénak. Ezen kívül apa is, bár ennek a felismerésnek és tudásnak az esélyét megvonták tőle, illetve nem adták meg neki két évtizeddel ezelőtt és azóta sem. Ebben a tudatlanságban él napról napra, úgy hiszi, hogy sikertelen kapcsolatai miatt nincs és nem is lesz már utódja, így hát, sohasem hordozott csecsemőt a karján, se locsi-fecsi óvodást az ölében, se félig ájult kiskamaszt hajnali háromkor a Suzukijában. Ismeretleneket hordoz, idegen emberek tömegei vitetik magukat vele, és mivel nem sejti, nem sejtheti, hogy van válasz, nem kínozza a kérdés, amit az Apák Apja már a kezdetek kezdetén feltett: „Hol vagy, Ádám?”
Ez az utód pedig, ahogy pont a harminchatoson ül, félig bágyadtan a tegnap esti buli után, ide-oda dülöngélő felsőtesttel, egy fiatal terhes nő mellett, lábánál a hátizsák laptoppal és könyvekkel teli, a fejében kavargó gondolatok, amik a közelgő vizsgával foglalkoznak, és talán még azzal sem igazán, mert inkább a vörös hajú lánnyal, aki az asztal végén ült és akivel újra és újra összegabalyodott a tekintetük, és akit mégsem mert megszólítani, tehát főleg a tegnapi este sikertelenségével és nem azzal, hogy ki volt az a férfi, akivel az anyja egy rövid éjszakát eltöltött húsz éve. A fájó hiányt most elfedi a kábaság és az émelygő gyomor érzése, mobiljára néz, figyeli, ahogy egymást váltják a számok, összefonódnak a busz mellett elhaladó házsorokkal, fákkal, megállókkal, modern bevásárlóközpontok és roskadozó épületek váltakozásával, körülötte az utasok félig lehunyt szemmel bólogatnak, megigazítják magukon a kiskabátot, magukhoz szorítják mellettük ülő kedvesüket, arrébb húzódnak a vizeletszagú nyugdíjas nénike mellől, szipákolnak, orrot fújnak, köhögnek, ásítanak és alig várják vagy éppen egyáltalán nem várják, hogy a busz beérjen a megfelelő megállóba.
Aztán a férfi, aki a kormánynál ül, fékez a piros lámpánál, végigsimít homlokán, meglazítja nyakkendőjét a tömegben megélt magányban, a szabályos határok mögött, ahol bárki számára látható, megszólítható, elérhető, ellenőrizhető, mégis szinte láthatatlan, megbújik egyenruhájában, a kiadott jegyekért adott váltópénzben, az ismert utcasorok, a napról napra levezetett kilométerek számában, nem gondol a másfélszobás, hatodik emeleti kongó ürességre, szinte élvezi a járdán előtte elhaladó tömeg nyári zsibongását, és amikor a lámpa zöldre vált, elvégzi a megfelelő mozdulatokat, hogy tovább vihesse utasait és a fiút, aki tudtán kívül akár az ő gyermeke is lehet, a cél felé.
Másodközlés, az írás eredeti megjelenési helye a Szóbanforgó online irodalmi portál.
Fotó: Justin Hamilton, kép forrása: Pexels