A Liberanos Akadémia 2026-os pályázatára érkezett alkotás.
Belégzéssel emeld meg a medencét. A kezeket tarthatod a földön, vagy össze is kulcsolhatod az ujjakat a talajon a farizmok alatt. A talpakat nyomd a talajba, ha lehet, a térdek a bokák felett maradjanak, a combok párhuzamosak… az oktató hangja puhán, határozottan betölti a jógatermet… ha stabilan benne vagy a pózban, csak lélegezz. Jó, hát igyekszem, de fáj a vállam, a lábaimat meg hogy érezzem meg, hogy állnak, amikor nem látom őket. Vajon a többiek mit csinálnak, megnézném őket, de a pici mozdulatot is érzékeli az oktató. A pózban már ne forgasd a fejed. Ha szeretnéd, be is hunyhatod a szemed, és figyelj csak magadra. Jó, köszi. Figyelek magamra. Mit keresek én itt? Annyi dolgom lenne, ehhez képest itt vagyok. Pedig eddig ki lehetett volna kergetni a világból a jóga szóval is. Egy ilyen fura pózban, hídállás, feszül mindenem, kényelmetlenül érzem magam. Ha nem esik már jól az ászana, csak gyere ki belőle, mondja az oktató, mintha csak meghallotta volna a gondolataimat. Az ászana stabil, kényelmes, lazíts, mondja tovább, és most ez jólesik, a kedvesség, a megengedés, egész nap pattognak a szavak, a tárgyalások nem a babusgatásról szólnak. Picit igazítok, így már tényleg kényelmesebb… Csak lélegezz… kilégzés, belégzés…
Belégzés. Benn tartom a levegőt, amikor a nevelőapám a szobámba jön, sötét van, mégis behunyom a szemem, nem védekezem, nem is tudnék, hagyom, hogy csináljon velem bármit… ha nem figyelek oda, nem érzek semmit, mintha nem is lennék ott, elképzelem, hogy elrepülök, és így felülről nem is látom magam, és az anyám összevert testét sem a másik szobában.
Egy nagy levegővétel után behúzom a hasamat, és így is marad végig az interjú alatt, válaszolok, bólogatok, felfokozott állapotban pörög az agyam, ragyogó és éber vagyok, felkészült, naná, évek óta erre készültem, hogy erre a helyre esélyem legyen egyáltalán, és amikor megkapom a munkát, a barátaim ünneplése közben diszkrét mosollyal koccintok, csak belül sikítozom az örömtől.
Ki-belégzés, kapkodva veszem a levegőt, ahogy beérek a célba, már sántikálok. Fáj a lábam egy ideje, de majd pihentetem egy kicsit, csak pár napot, nem akarok sokat kihagyni az edzésekből.
Kilélegzik, belélegzik. Hallgatom a szuszogását a sötétben, nem tudok aludni, túl sok a gondolat, az elhangzott és az elmondandó szavakat ismételgetem, a feladataimat rangsorolom, prezentációk és meetingek, és az éjszaka felerősíti a félelmeimet, hogy nem csinálok jól valamit, hogy nem vagyok elég jó, az edzések se úgy mennek, ahogy kéne, az edző is ordibál velem, mert mindjárt itt van a célverseny. Csak a kedvesem szuszogása megnyugtató, az ő több hónapja tartó szerelme, lehet csak ezért bírok felébredni reggelente, csak ezért tudok működni, dolgozni, futni, élni némiképp.
Bennakad a levegőm a döbbenettől. Fáradásos törés, gondoltam, bólogat a doktornő a röntgent nézve, ez túlterhelésből adódik, egyszer csak megreped a csont, vagy eltörik. Nem érezte, hogy jelez a teste? A végletekig hajtom magam, nincs limit, impossible is nothing meg minden fejben dől el, hiszem el a hazugságot, mert közben meg feladja a testem, az áruló. Gyűlölöm. Az országos bajnokságra készültem, így nem versenyezhetek, sőt, nem is futhatok hónapokig, vagy talán már soha többé.
Egy pillanatnyi csend, nagy levegővétel után mondom ki az igent, nem azért, mert tétováztam, hanem mert annyira meg vagyok hatva. Ő az, akivel végre el tudom képzelni az életem, még most is nehezen hiszem el, hogy engem választott, hogy szeret, hogy elfogad. Hogy csak velem akar élni. És hogy egyszer majd családom lesz, az már nem a távoli jövő, nem álom csupán, a normális élet most már talán tényleg megkezdődik.
Belégzés. Belül üres vagyok, kívül sérülékeny, mint egy lufi. Felpuffadtam a gyógyszerektől, hormonok többszörös adagban, tűk, gépek, orvosok, kiszívnak, belőnek, matatnak, várakozás, reménykedés. Súlytalan a jelenlétem a meetingeken, mert csak arra gondolok, hogy több éves próbálkozás után immár az ötödik beültetés se sikerült.
Ritkán, szomorúan, az esélytelenek nyugalmával szeretkezünk. Nem tudjuk, hogyan tovább. Nem tudunk erről beszélni, megrázom a fejem, amikor kérdezi, minden rendben-e. Nem szól semmit, csak hoz egy üveg bort, iszonyú drágát, mintha ünnepelnénk. Most erre van szükségünk, koccintunk. A bor olyan, mint az elveszett vér, ami reggel óta ömlik belőlem.
Menj el jógázni, tanácsolja egy régi barátnőm, és nem azért hallgatok rá, mert a barátnőm és három gyereke van, hanem mert már minden mindegy, úgy érzem.
Dizájnos szürke jóganadrágot veszek fel, a szűk top fölé egy laza ujjatlan pólót, „Life is a balance of holding on and letting go” felirattal. Vörös géllakk a lábujjamon, saját újonnan rendelt parafa matracommal libbenek be a terembe. A teremben már ott ül az oktató hangtálakkal körülvéve, na, azokat utálom, menekülnék, de már késő. Az oktató egy hatvanas nő, lenőtt haja lazán befonva, fehér indiai ruhában és leggingsben, a nyakában valami fa rózsafüzér, te jó ég, hova kerültem, ez krisnás…
Aztán valahogy mégis beleengedem magam az órába. Jólesnek a nyújtózások. Csak lazíts, engedd, hogy kisimuljon a homlokod. Csak magadra figyelj, ez a te időd, nem számít semmi más. Megnyugtató a hangja is, sőt, tulajdonképpen az egész gyakorlás, a lényéből áradó kedvesség szétárad a csoportra, belelazulok a mozdulatokba. Itt nem kell megfelelned, simogatnak a szavai, csak annyit végezz a gyakorlatokból, amennyi jólesik. Minden érted van. Hisz, végül is, szabad vagy. Biztonságban. Egységben, magaddal. Csak pihenj, csak lélegezz.
Körzünk a törzzsel, a lábakkal, a csípővel. Az alhas tere a szakrális csakrához kapcsolódik. A teremtés, a kreativitás és az életöröm központja.
Híd póz. A híd átvisz. Összeköt, földet földdel, földet éggel, az egyént a mindenséggel, istennel. Az egyént önmagával. Segíti a kapcsolódást, a híd a nehézségeken, akadályokon felülemelkedik. Átvisz az időn, téren. Építsd meg a saját hidadat. Csak lélegezz ki minden feszültséget a hasadból, mintha a hasadon keresztül lélegeznél. Ezt nehezen értem, hogy tudnék a hasamon keresztül lélegezni, mégis megpróbálom. Figyelem a has terét, elképzelem, hogy ki-be jár a levegő, a kilégzés az elengedés, a belégzés a megengedés, a beengedés, és egyszer csak egy mély sóhajjal megkönnyebbülök, és mintha átjárható lenne ez a tér, megnyílik, megnyugszik, finom kis pulzálások áramlanak benne.
Fotó: Vlada Karpovich, kép forrása: Pexels