Kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak! A Ferenc körút következik – hangos szusszanás, majd csattanva zárul össze a metró ajtaja.
Júlia kiszúr egy üres helyet, oda pont le tudnak ülni Dórival. Megragadja a lánya kezét, és sebtiben helyet foglalnak. Előtte gondosan maga alá igazítja rakott selyemszoknyáját, nehogy valaki ráüljön. Kihúzza magát, hisz az elegáns nőknek nem esik előre a válluk. Dóri álmosan pislog felé, így megengedi neki, hogy az ölébe feküdjön. A lábára teszi Dóri plüsskutyáját, majd a rögtönzött párnára mutat. A kislány boldogan rákuckózik, a metró egyenletes zakatolása pedig hamar álomba szenderíti. Júlia meglapogatja Dóri hátát, közben saját tükörképét nézi a metró ablakában. Harmincas évei közepén jár, haját frissen dauerolta Jane Fonda stílusra. A fodrásza szerint kicsit hasonlítanak. Szerette volna a Nők Lapját olvasni, de Dóri megmoccan az újság zörgésére. Júlia révetegen nézi lányát. Olyan okos kislány! Ő is jó tanuló volt. Csak az apja szerint nem. „Mondd utánam!”
Finoman behúzza a lábát. A lakkcipőnek csillognia kell. Anyja mindig ezt mondta. Apja szerint ostoba flanc. „Mondd, hogy l…” Júlia lazít a selyemsálján. Dóri mocorog egyet. Ismét meglapogatja, keze alatt érzi lánya csontos testét. Az orvos beutalta a kórházba kivizsgálásra.
– És meddig kell bent lennie? – kérdezte Júlia az orvost, miközben bőrtáskája pántját igazgatta.
– Több vizsgálatra is szükség lesz, így legalább két hétre pakoljanak. A többit majd elmondja az asszisztensem – nézett rá szárazon az orvos. Vajon most őt hibáztatja? Pedig hányszor mondta neki, hogy egyen rendesen! Vett neki citromhabot is, mert a málnásat nem szerette, de lehet, azt is meghagyta? Akárhányszor kérdezte, mindig azt mondta, hogy evett az iskolában. Vajon hazudott? Ment volna be minden nap ellenőrizni? Mit szólt volna az osztályfőnök? Lehet kakaós csigát kellett volna venni? Úgy szereti a mustáros húst, ő meg olyan ritkán készíti, lehet többet kellett volna? De azt is meghagyná! Júlia nagyot sóhajtott: mi lesz most vele? Elrontott valamit? De hát mindent megtett! És hogyan jár majd be minden nap a kórházba? Mit fognak mondani az orvosok? Biztos azt hiszik majd, hogy rossz anya. Pedig ő főzött. Könyörgött. Kérlelte. Mit tehetett volna még? Dóri dobbant egyet a lábával. Biztosan álmodik.
Miért vannak bezárva az ablakok? Leveszi inkább a kendőjét, lehet az is melegíti. Dóri békésen szuszog. Milyen kis pici a teste! De hát sosem szeretett enni. Sok gyerek nem szeret enni. Pedig hogy falta a pogácsát, amit Mamó sütött! „Mondd utánam, hogy ló!” Hány megálló van még hátra?
És mit szól majd Tibor? Mindig Júliára mutogat, hogy bezzeg ezt sem tudta elintézni, meg a gyerekek is hangosak, hol a vacsora, és különben is, neki köszönhetnek mindent. Pedig neki is van munkája, üzletvezető a Melódiában! Ide járnak az orosz elvtársak minden egyes budapesti látogatáskor! Tudja azt egyáltalán valaki, hogy mekkora felelősség? Főleg, amikor egyedül van a pályán! Hányszor mondta a főnöke is, hogy „Júlia, te viszed a hátadon az egész éttermet!” Mi lesz velük így két hétig? Mi lesz a munkával? A többiek mindig elúsznak nélküle! „Mondd utánam, hogy ló! L-ó.” Büdös van. Ez ugye nem én vagyok? Egy férfi majdnem ráül Júlia táskájára, gyorsan közelebb igazítja.
Az a nő milyen békésen olvasgat a lányával. A kislánya egykorú lehet Dórival. A nőnek fut a harisnyája. Hogy mosolyognak. Vajon milyen lehet nekik? És nekem milyen lesz otthon? Ő otthon lesz egyáltalán? Mostanában annyit van el. Azt állítja, sok a munka. És az a pornómagazin a fiókjában. Nem elég, ami van? Júlia megszagolja a blúza ujját. „Mondd utánam, hogy ló! L-ó” Csípős, égető érzés Júlia arcán. Az apja becsapja maga mögött a szoba ajtaját.
Ferenciek tere. Júlia kifújja a levegőt, és megszorítja a lánya kezét.
– Menjünk! – szemével a kijáratot keresi, és már húzza is balra a lányát.
– Anya, hova rohansz? – kérdi Dóri, miközben próbálja tartani vele a tempót, de ő csak húzza maga után.
– Taxi! – kiált Júlia a Ferenciek sarkán. Főtaxis fehér Lada fékez, piros kockákkal az oldalán. Júlia bemondja a címet, és hátraül Dóri mellé. A kocsiban sűrű, édeskés Wunderbaum illat keveredik a sofőr olcsó dohányfüstjével. Júlia kihúzza magát a műbőr ülésen, finoman igazít a selyemszoknyáján, nehogy hozzáérjen a koszos ajtóhoz. Az elegáns nők a taxiban is elegánsak. Dóri homlokát az ablaknak támasztja, nézi az elsuhanó Erzsébet hidat. Júlia az egyre növekvő Citadellát figyeli. Szereti azt a szobrot. Viccesen Gizinek szokta hívni, közben pedig csodálja a nőt, olyan erővel áll ott. A taxi gyorsan suhan át a Hegyalján.
Nehéz kulcstartó csapódik a falnak. Kattan a zár. Senki nincs otthon. Nyert egy kis időt. Dóri elcsigázva lép be az ajtón, cipőjét ledobva csendben indul a szobája felé. Júlia nézi a kis testét.
– Dóri! Alhatsz ma mellettem, ha szeretnéd. – Dóri széles vigyorral rohan át a másik szobába, és gyorsan a hatalmas franciaágy takarója alá bújik. Júlia lemossa kezéről az út mocskát, kicsit igazít a haján, majd leül a nappaliban. Percekig bámulja magát a sötét tévé képernyőjén, majd kifújja a levegőt. Feláll, és kezébe veszi a telefont.
Dóri hamar álomba szenderül, csak egy-egy szófoszlányra ébredt fel.
– Igen, igen, jövő héten be kell feküdnie…
– Fogalmam sincs, hogyan fogom ezt megoldani…
– Pedig mindent megtettem…
– Csórikám, nagyon beteg… – Dóri halkan mosolyog a párna alatt. Anya nagyon szeret.
Fotó: Artem Podrez, kép forrása: Pexels