Volt egy nagyon zavaros álmom a közelmúltban. Én voltam a saját anyám anyja, és nevelgettem őt, már hosszú copfos, kék szemű leányka volt. Aztán hirtelen az anyám lettem, parancsoló, rideg, indulatos, ott álltam kislányként, és reszkettem, aztán valahogy fiatal nővé váltam, és anyám rám parancsolt, hogy azonnal induljak Kenyába dolgozni, nem is értettem, de engedelmeskedni kellett. Utána a mostani önmagammá változtam, ötvenhat éves, fáradt nővé, ott álltam repülőjeggyel a kezemben, és tűnődtem, ha Kenyába el tudok menni, akkor Rotterdamba is, maximum onnan megyek Kenyába. A fiam nélkül soha, ő ott él, több mint egy éve nem is láttam. Rotterdamba megyek, ott van dolgom. Zavartan ébredtem a reggeli napsütésben, hogy is volt ez, ki kicsoda. Persze nem mentem Rotterdamba, Kenyába se. Rotterdam érkezik hozzám a héten.
– Letettem a füvet – mesélte a kék szemű, magas, kopasz fiam videochaten. – A csajok mondták, hogy túl sokat drogozom, nem akarnak engem. Már háromnapos vagyok.
Hallgattam csendben, tűnődtem, hogy meddig bírja vajon. Teljesen ki van gyúrva, lefogyott, jár edzeni.
– Lemegyek evezni, most nagyon el kell foglalnom magam, hogy ne jusson eszembe. A muszlim csajok tök jó fejek, lehet, hogy én is muszlim leszek – folytatta.
Áradt belőle a szó, nem mertem nagyon válaszolni, csak bólogattam, és mondogattam, hogy jól van. Elvonási tüneteknél egyetlen szó is iszonyú indulatot válthat ki. Szerintem jól csináltam, de hát mégsem. Elköszöntünk egymástól, letettük a telefont, én állásinterjúra készültem.
Akkor elindult az üzenetáradat, „remélem, soha többet nem foglak látni, gyenge vagy, soha nem tudtalak tisztelni”. Fájt, de dolgom volt, szerepelni indultam, előadni a kompetens vezetőt. Bedobozoltam a félelmemet, fájdalmamat, haragomat, majd később engedem meg magamnak, hogy jöjjön és járjon át, folyjanak a könnyeim.
Neki nagyon fáj valami, rajtam vezeti le.
Késő délutánra érkezett meg a bocsánatkérés, együttérzésemet fejeztem ki, tudom, hogy nehéz. Az elvonási tünetek nehezek, volt már bennük tapasztalatom.
Nyár volt akkor is, csodaszép nyár, volt egy ruhám, anyám varrta kézzel, kapott valakitől valami piros csíkos anyagot, elég idétlenül néztem ki benne. Ott laktunk a rendetlen, koszos, nagy lakásban, kevés pénzből éltünk. Akkor még sportoltam, heti hat edzés, eveztem a Dunán önfeledten, csapatban, jókedvűen, a színház nagyon ment. Bátyám is hazajött a nyárra, ő akkor már lelépett, vidéken járt gimibe. Húgom is otthon volt, kövéren, fogyatékosan, elhanyagoltan.
– Befekszem alkoholelvonóra három hónapra – jelentette ki anyám. Negyvenhárom éves volt akkor, harmincéves kora óta ivott, sajnálatos módon ez az időszak a testvéreim és az én gyerekkoromat érintette. – Oldjátok meg, hagyok valami pénzt, Vera, te úgyis dolgozol nyáron a kórházban, vásárolj be, főzzél a testvéreidre. – Kék szeme rám villant, fenyegető volt, 130 kilós testtel járt ide-oda, akkor még látszólag könnyedén.
A konyhát kitakarítottam fertőtlenítőszerrel, aztán szóltam a húgomnak, szedje össze az üres üveget, megyünk vásárolni.
– Bevásárlólista kész, kell kenyér, zsír, tea, só – mormoltam magamnak. – De mit főzzek? Miből vegyek húst a bátyámnak? Helga, mennyi üveget találtál? Hátha abból kijön még valami.
– Nem tudom megszámolni – rontott ki a húgom a konyhába –, de egy csomó üveget találtam.
– Hátha elég lesz, hátha – sóhajtottam magamban –, legalább 30 deka párizsi jó lenne.
Tizennégy éves koromban is távozott továbbképzésre három hónapra, akkor még az volt az ígéret, hogy papa jön és hoz pénzt, de nem ért oda. Tizenhét éves voltam azon a nyáron, és persze tettem a dolgom, ahogy tudtam. Álmodozó nagy szerelemben éltem, és ruhákat árultam az ecseri piacon, ruha volt rengeteg, Kanadából küldték a nagyszüleim a csomagokat, de a méretek még véletlenül sem voltak jók egyikünkre sem.
Nehéz nyár volt, pénz kevés, a bátyám sokat evett, növésben lévő tizennyolc éves srác volt, én átálltam a zsíros kenyér-tea projektre. Húgomat elvittem táborba, nem volt neki sem könnyű. De bizakodtam.
Voltam anyámnál látogatóban, és mindig azt az idétlen ruhát vettem fel, hadd örüljön. Aztán hazajött, de nem igazán mit tudott mit kezdeni magával alkohol nélkül, akkor jött létre Magyarországon az első AA csoport, ő is járt egy darabig.
– Hagyjanak engem békén a Felsőbb Erővel meg Istennel, ateista vagyok – köpködte a szavakat. – Nekem is van diplomám, mit mondhatna nekem egy másik diplomás, amit én nem tudok – előtte volt már a vörösbor, vége volt a dalnak.
Sok nehéz kalandom volt már ezzel a fiammal. Most magától hazajön, mert kirúgták a munkahelyéről meg a házból, ahol lakik. Amikor erről beszéltünk, elsírta magát, hogy akkor rúgják ki, amikor tiszta.
Korábban írtam neki egy levelet, hogy droggal nem lehet célokat elérni, mert szétzuhan tőle útközben. Negyedik generációs szerhasználó, ivott apám nagybátyja, apám, anyám, volt férjem, aki az édesapja. Az elvonási tünetek agresszívvé tették. Most éppen muszlim, holland Koránt lobogtatott nekem a telefonban. Magyarul is nehéz olvasni, hát még idegen nyelven. Örülök, hogy hazajön, az apjához megy lakni a kis lakásba a fővárosban. Ott lakik a volt férjem már hét éve. Én ajándékoztam neki, anyám öröksége volt. Én vidéken élek, hozzám is eljön majd, segít, azt ígérte. Félek, nagyon félek. Nem tudom, mit hoz a jövő, ismétli anyám sorsát, vagy tényleg le tud állni, ki tudja ezt. Mindenesetre én dolgozom sokat, ha dolgozom, akkor nem fáj. Sütöttem neki rétest, vettem olajbogyót, azt szereti.
Fotó: Serhii Kovalov, kép forrása: Pexels