Aznap, amikor Kádár meghalt, megértettem valamit apámból. Emlékszem, a sötétbarna fotelban ült, mereven, ölében kulcsolt kézzel, két hüvelykujja körbe-körbe kergette egymást. Fogalmam sincs, mit kerestem apám birodalmában, a nagyszobában éppen akkor, hacsak nem azért bujkáltam ott valahol a fotel és a szekrénysor között, hogy egy kis tévénézést lopjak magamnak. Olyan éhes lehettem a faborítású csodából érkező fényekre, képekre és hangokra, hogy az sem zavart, hogy nekem, a kilencévesnek unalmas híradó ment éppen. De lehet, hogy ez nem igaz, lehet, hogy megszakítottak egy izgalmas filmet, egy krimit például, amikor közölték a nagy hírt, és én csalódott voltam, hogy sosem tudom meg, ki volt a tettes. Ha így is történt, a filmről nem tudok számot adni. Sokkal élénkebben él bennem a bemondó vagy hírolvasó egyetlen mondata, melyben azt az egyszerű dolgot közölte a nézőkkel, hogy meghalt Kádár János. Mit jelenthetett nekem akkor ez? Harmadik osztályos kisiskolás voltam, és nem tudtam szinte semmit a sajátomon kívül létező világról. Megismertem és megtanultam a szabályokat, mert talán ebből volt a legtöbb akkoriban. Hét óra negyvenötkor sorakozni az udvaron hidegben is, amit az énektanárnőnk fejcsóválva csak úgy diagnosztizált: ridegtartás. Ezt a szót nem értettem, mégis kuncogtam rajta a többiekkel együtt, mert az íratlan törvényt is jól ismertem; be kell illeszkedni, simulni a falba, olyannak lenni, mint bárki más, hogy befogadjanak, ne adj Isten, szeressenek a társaim. És mennyi regulát kellett még betartani minden nap! Írott házirend szerint hátratett kézzel ülni az iskolapadban, jelentkezni, ha szólni szeretnék a tanítóhoz, szünetben nem kiabálni és nem futni a folyosón, az ebédlőnél csendben várakozni, a mócsingos húst is megenni, mert „addig ott ülsz, amíg…” Otthon más, ennél szigorúbb házirend volt életben, még ha ezt soha nem is függesztettük se falra, se ajtóra. Beleszoktunk. A legszilárdabb előírást tettem magamévá legkorábban, valószínűleg már akkor, mikor még önmagam létezése sem volt világos előttem, nevezetesen, hogy apámat soha semmilyen körülmények között nem szabadott zavarni. Sem szóval, sem tettel, sem jelenléttel. Sem akkor, ha józan némaságba burkolózott, sem akkor, ha részeg ordibálással randalírozott, és leginkább akkor nem, ha a féktelen tombolás után végre falakat rengető horkolással elaludt. Akkoriban a józan némaságát szerettem belőle egyedül. Olyankor még anyám óvatos kérdéseire is csak morgással válaszolt, mint egy idegen kutya, ha túl közel merészkednek hozzá. Jóval később értettem meg, hogy ebben sem volt semmi szerethető, ebben a feszült, elvágólagos zárkózottságban, a tőlünk való leválasztódásában, inkább azt jelentette, hogy nem akarta tudni, létezünk, talán azt sem, hogy ő létezik. A csendjét mégis kedveltem, mert abban lakott némi békesség, álságos nyugalom.
Aznap is ilyen csendes óráit élte, ezért mertem mögélopakodni, és rejtekemből hol a titkokat tudó, plafonig nyújtózó könyvespolc színes gerincű köteteit, hol a varázsló Videoton adását kémlelni. Apám könyvtárának egyik felső traktusában egy hosszú sorozat lakott, minden példányon ugyanazzal a betűtípussal, messziről is jól olvashatóan az szerepelt, KÁDÁR. Néha, ha apám nem volt otthon, leemeltem pár könyvet az alsóbb polcokról, a tiltott tevékenységtől reszketve lapozgattam, kapkodva a levegőt csentem magamnak néhány mondatot, és rendszeresen megszégyenültem magam előtt, ha nem értettem a szavakból összeálló mondanivalót. A görög és római történelem regényeinek csak borítóját szerettem, mesebelinek tűntek, tartalmuk azonban az enyémtől nagyon távoli világokról regélt. A művészeti albumokat a sok kép miatt szívesen böngésztem, el is határoztam, egyszer majd festő leszek. Az igazi kedvenceim a második világháborúról szóló alkotások voltak, ezeket nagyon szerettem volna elejüktől a végükig olvasni, és terveztem is, ha nagyobb leszek, megteszem. A Kádár-sorozatot azonban kíváncsiságom ellenére sem érintettem soha, kiemelt helyük miatt úgy gondoltam, apámnak különösen fontosak, és talán ha székről nyújtózva megkaparinthattam volna őket, apám haragjától tartva akkor sem mertem volna hozzájuk nyúlni. El sem tudtam képzelni, mi lehet abban a tizenkilenc, külsőre szinte egyforma kötetben.
„Meghalt Kádár János.” Erre biztosan felkaptam a fejem, a nevet beazonosítottam, a halál ténye pedig még misztikusan hatott gyermekképzeletemre. Apám alatt megreccsent a szivacsból és rétegelt lemezből gyártott karosszék, holott nekem úgy tűnt, ugyanolyan mereven és mozdulatlanul ül, mint a hírolvasó bejelentése előtt. Aztán hirtelen és hosszan, mint aki már időtlen ideje tartja vissza, kiengedte a levegőt résre nyitott színtelen ajkán. Hál Isten! Ezt morogta a levegőoszlop végén, majd lendületesen felállt, három erőteljes lépéssel megkerülte az üvegezett dohányzóasztalt, mialatt én a családi vészhelyzetekben edzett reflexeimnek köszönhetően villámgyorsan behúzódtam az ülőgarnitúra takarásába, bár feleslegesen, mert apám tekintete lángolva szegeződött a könyvszekrény felső régiójára. Vad pakolásba kezdett. Egymás után kapkodta le az eddig nagy becsben tartott köteteket, és karja magasságából ejtette őket a torontáli szőnyegre. Puffant egyik a másik után, por szállt körülöttük az anyám által pedánsan rendben tartott szoba levegőjében. Mire az utolsó is a rendezetlen kupac tetejére csattant, apám már úgy fújtatott, mint amikor lépcsőmászás után a harmadik emeleti lakásunkhoz ér. Én viszont levegőt sem véve, fél szemmel kandikáltam rejtekhelyemről, hevesen vert a szívem, attól tartottam, mindjárt fel is gyújtja őket, mert haragját jól be tudtam azonosítani. De nem tette. A Kádár sorozat hűlt helye láthatóvá tett egy sor más, vidáman színes könyvet, melyek eddig a háttérben rejtőztek, apám azokat is levette sorban, de jóval gyengédebben bánt velük, a dohányzóasztalra helyezte őket, aztán lehajolt nyögve a földre kényszerített Kádárokért, és úgy lökte őket a polc hátsó sorába, hogy a szekrény tetején álló vázák reszkető táncot kezdtek járni. Ezután a frissen előkerült, általam nem ismert, tarka ruhás könyveket helyezte eléjük, olyan megfontoltan, hogy azok gerince végül egy szivárvány sávjait adta ki. Mikor végzett, bólintott és mackónadrágjába törölte a kezét, mintha bepiszkolta volna, majd kiviharzott a szobából, és hallottam, hogy a hűtőt nyitja, csörren egy üveg, csattan a szekrény mágneszárja, poharat keres, szódát spriccel. Vége a józan némaságnak, gondoltam. Mielőtt visszalopakodtam a szobámba, még leolvastam a szivárványt formázó kötetek íróját; Graham Greene.
Fotó: Oleh Budurov, kép forrása: Pexels