A Liberanos Akadémia 2026-os pályázatára érkezett alkotás.
Stefan bácsi sosem nősült meg. Gyűlölte a kötöttséget. Szívesebben született volna vándorsólyomnak, hogy kedvére repkedhessen a felhőkkel tűzdelt hegyormok felett, vagy csak úgy átrebbenjen a trópusokra, ha éppen arra szottyan kedve.
„Az emberi létnek vannak korlátai, az egyik éppen az, hogy a szabadságnak ára van!” Ez volt Stefan bácsi kedvenc mondása, amit minden alkalommal felírt egy darab papírra, amikor új városba költözött, aztán kitette a szobája egy jól látható pontjára, hogy figyelmeztesse, ne maradjon túl sokáig egy helyen. Életének nagy paradoxona volt a férfi szabadság és a női elköteleződés között feszülő feloldhatatlan ellentét. Bármilyen öntörvényű is volt, ahogy a férfiassága kiteljesedett, a női nem lett a legnagyobb gyengéje. Különösen a brazil nőkért volt oda, imádta a szenvedélyes természetüket, ahogy végigzongoráztak a testén, az felért egy fél mennyországgal, de csak azért ennyivel, mert a másik felét a foci bitorolta. Fiatal korától rajongott az FC Basel csapatáért, betéve tudta a játékosok nevét, a gólok számát, és a győztes meccsek eredményét is. Amikor a dolgok szerencsésen együttálltak, e két szenvedély összetalálkozott, és Stefan bácsi jóleső bódultságban ébredt valamelyik brazil nő ágyában a mérkőzés másnapján.
Ahogy az évek teltek, a nők lassan kikoptak mellőle, de a foci és a szabadság iránti lelkesedése megmaradt örökre. Ő volt a Sonnenschein Idősek Otthonának egyetlen focirajongó agglegénye. Amikor hatvanöt évesen beköltözött az intézménybe, még nem sejthette, hogy éppen a futballnak köszönheti majd élete legnagyobb kalandját, ami túl a hatodik ikszen egészen Olaszországig repíti, és ott is marasztalja tíz éven át.
– Hetekig sírtam Stefan után, amikor nem jött haza a csoporttal Milánóból – panaszolta az otthon pszichológusának Gertrud, az egyik lakó, aki az első pillanattól gyengéd érzelmeket táplált Stefan iránt, amikor az beköltözött az idősek házába. Gertrud nem tudhatta, hogy Stefant csak a brazil nők érdeklik, a svájciak mindig hidegen hagyták, szó szerint.
– Az összes újságcikket összegyűjtöttem Stefan eltűnéséről, sőt azokat is, amik arról szóltak, hogy tíz év után előkerült – hadarta izgatottan Gertrud, és már nyitotta is ki a megsárgult kockás füzetet, amibe beragasztgatta a papírfecniket. A pszichológusnő finoman megérintette a vállát.
– Drága, Frau Müller, tegye a fiókba ezt a füzetet, hiszen Stefan bácsi két hete visszatért közénk, próbáljon meg inkább beszélgetni vele.
De Gertrud képtelen volt két szót is kinyögni Stefan jelenlétében, annyira félt, hogy lelepleződik előtte az érintetlensége, amivel több mint negyven évet élt le egy bajorországi zárdában.
Sosem mondtam Gertrudnak, de teljesen megértettem a rajongását Stefan bácsi iránt, pedig én csak az ápolója voltam az öregnek, egészen addig, amíg el nem veszett abban az emlékezetes milánói kavalkádban. Sokáig magamat hibáztattam, mert az én ötletem volt, hogy vigyük el az öregeket busszal Olaszországba, a Bajnokok Ligájára, ahol az FC Basel játszott az Internazionale ellen. Gondoltam, életre szóló kaland lesz, kicsit felpezsdül majd a vérük a szurkolástól. Stefan bácsi két üveg sört is legurított az első félidő alatt, amitől aztán igen jó kedve kerekedett. Nem szóltam érte, gondoltam, hadd örüljön az öreg, ki tudja, meddig teheti. A sör megtette a hatását, a szünetben kiment, mi meg hiába kerestük a meccs után, órák múlva sem került elő. Betegre aggódtam magam miatta, mert igencsak megkedveltem az évek alatt. Imádtam hallgatni a fiatalkori csajozós történeteit, meg azokat is, amik csak egyszerűen az életről szóltak. Leültem a busz lépcsőjére, és eleredt a könnyem. Az öreg olyan közel került hozzám az évek alatt, amennyire a saját apám sosem tudott. Eszembe jutott az a nap, amikor apám behúzott egyet. A kert végében álltunk, a rozsdabarna fakerítésnél.
– Üss vissza, te nyámnyila, kis pöcs! – kiabált rám apám, de nem mozdultam. A piros paradicsomokat bámultam a nyurga, haragoszöld bokrokon. Az orromban éreztem a levelek fanyar illatát, közben apám azt üvöltötte, semmi nem lesz belőlem, ha gyáva vagyok, legfőképpen férfi nem. Na, ekkor határoztam el, hogy nem kérek a macsósságból, ápoló leszek, őt meg ott egye meg a fene, ahol van. Életem legjobb döntése volt, szeretem a munkámat.
Teljesen elkeseredtem, amikor lezárták a nyomozást Stefan bácsi ügyében, képtelenségnek tartottam, hogy egy öregember szőrén-szálán eltűnjön egy focimeccsen. Azt is furcsálltam, hogy ő sem jelentkezett egyik rendőrőrsön sem.
Tíz évvel később, egy júliusi reggelen mindent megértettem. A milánói Niguarda kórházból hívtak telefonon az irodámban. Időközben ugyanis előléptettek, én lettem az otthon vezetője. Az orvos azt mondta, előző este bevittek hozzájuk egy hajléktalan férfit bokatöréssel, az olaszt erős akcentussal beszéli. Nem volt biztosítása, az utcán élt évek óta, mégis a mi svájci idősotthonunkat adta meg lakhelyének. Azt mondta a dokinak, Umbertónak hívják, imádja Milánót és az olaszokat is. Ezt a nevet is ők ragasztották rá egy évtizede, mert szerintük hasonlít az olasz íróra. Az orvos átküldte a férfi fotóját. Rögtön felismertem. Nálam jobban talán csak Gertrud örült. Mire Stefan bácsi hazatért, az újságok és a híradások tele voltak a történetével. Gertrudnak mégis a „Schweiz am Sonntag” riportja tetszett a legjobban, amit a lap milánói tudósítójának adott az öreg, mert a cikkhez mellékelt fotón még mindig kedvére valónak találta Stefant, hiába volt kissé viseltes az ábrázata.
„Tudja – kezdte az interjút Stefan Gessner –, az egész milánói kalandom ott kezdődött, hogy megittam két üveg sört. A szünetben elmentem megkeresni a WC-t, hogy könnyítsek magamon, de amikor visszatértem sehol sem találtam a többieket. Ide-oda kóvályogtam, egyik szektorból ki, a másikba be, de mindenhol csak idegeneket láttam. Olyan volt, mintha tűt kerestem volna a szénakazalban. Gondoltam kimegyek az utcára, a buszt csak könnyebben megtalálom, hiszen az oldalán nagy betűkkel ott állt az otthonunk neve, de hiába bolyongtam a parkolóban, a környező utcákban, sehol sem akadtam a nyomára. Időközben teljesen rám esteledett. Elfáradtam a sok mászkálásban. Találtam egy parkot, ott ledőltem aludni. Valahogy nem féltem semmitől, a zsebemben csak húsz euró lapult, gondoltam, csak nem lopják el. Amikor reggel kinyitottam a szemem a harmatos fűben, felnéztem a szikrázóan kék, olasz égboltra, már tudtam, nem megyek én innen sehová, hiszen ez az igazi „dolce vita”. Az emberek pedig jók, nekem elhiheti!
Fiataloktól kaptam hálózsákot, ruhákat, ennivalót is adtak. A zöldségesek nekem ajándékozták a megmaradt gyümölcsöket, Giuseppe, a borbély a hajamat is levágta időnként. Aztán ott volt még Roberta, az Isten áldja, nála hetente egyszer megfürödhettem, és még a ruháimat is kimosta. Ha nem törik el a bokám, még mindig élvezném a mediterrán klímát” – fejezte be az interjút.
Gertrudot kicsit felzaklatta a Roberta nevű olasz nőszemély említése, de azzal nyugtatta magát, csak az számít, Stefan hazajön végre.
Két hét múlva valóban hazatért, az otthonban nagy örömmel fogadtuk, komplett kerti partit rendeztünk a tiszteletére tűzijátékkal, tortával. Természetesen a sajtó is ott volt, riportot, fotókat készítettek az eseményről. Stefan bácsi még Gertruddal is fotózkodott, gondolta, hadd legyen egy kis boldogsága a nőnek, ha már neki megadatott tíz éven át. A fényképet dedikálta Gertrudnak, de a fotó hátuljára ráírta a kedvenc mondatát, csak úgy a miheztartás végett.
„Az emberi létnek vannak korlátai, az egyik éppen az, hogy a szabadságnak ára van!”
Fotó: Gonzalo Álvarez Balcazar, kép forrása: Pexels