A Liberanos Akadémia 2026-os pályázatára érkezett alkotás.
Az Istenek szigetét hónapok óta fogva tartja az esős évszak. A kéményfüstként gomolygó felhőbunda megállás nélkül ontja ránk az esőt, a nyomában keletkező sárfolyam pedig egész városrészeket dönt romba, ezzel nincstelenné téve több ezer balinézt, akik napokig gázolnak a derékig érő vízben, és képregényhősöket megszégyenítő bátorságukról tesznek tanúbizonyságot, ahogy a rizsszedéshez használt sarlójukkal valódi pitonokra és sárkánygyíkokra vadásznak, így próbálják az éhes szörnyek karmaiból visszaszerezni az életben maradt háziállatokat.
A hétköznapi harcok apró fekete hősei esténként pénzérméket, cigarettát és füstölőt áldoznak a házi templomok oltárain – ahol felmenőik maradványait is őrzik –, ezekkel engesztelik ki a föld alatt tomboló démonokat, és várják a felszabadító szelet, amely minden márciusban elfújja a rothadó gyümölcsszaggal kevert párát, és engedi végre lehetetlen zöldekbe öltözni ezt a lenyűgöző trópusi szigetet.
Felöltözöm és kiállok a ház elé, mert hamarosan megérkezik Dayu, de a balinézek híresen pontatlanok, így várnom kell, és amíg korábban ezt az időt bosszankodásra pazaroltam, ma már leginkább bámészkodással töltöm. A betonút egyik oldalán a rizsföld érett sárga kalászai földig hajolnak, mert a vihar órák óta tépi-szaggatja az aratásért könyörgő dús füzéreket, a távolabbi parton pedig rendíthetetlenül dolgozik az ismerős bambuszkalapos öregember, aki érzéketlenné cserzett lábával tapossa a kígyókkal és patkányokkal teli sáros földet, közben vezeti a bivalyt, mert az évi három vetésnek meg kell lennie, különben mehetnek a szomszédba enni, ahol mindig akad pár maréknyi főtt rizs, egy kis vigasz, és a rendíthetetlen hit, hogy az isteneik soha nem fogják cserbenhagyni őket.
Közben megérkezik a barátnőm, én pedig felpattanok mögé a motorra, és együtt indulunk a helyi kifőzdébe – a fejemen bukósisak, a vállamon esőköpeny –, és ő kinevet, fekete arcában villog az a sok fog, és még legyint is, hogy ez csak víz, minek ide kabát?, majd virtuóz módon végigszlalomozik az út szélén gubbasztó gyerekek, a levest kanalazó futárok és a csapatostul bandázó ebek között, előttem a feketén repdeső haja nedves zászlót bont a szélben, én pedig hátul kapaszkodom murisan, mint egy színes zacskóba csomagolt kísértet.
Sietősen parkolunk, majd az étteremben kiválasztunk egy asztalt, és a hagyományos balinéz viseletbe öltözött pincérlánytól kókuszdiókat rendelünk, most pedig én kezdek el nevetni, mert a Dayu – aki ma szokatlanul csendes – mindent jéghidegen iszik, agyoncukrozza a zaccos kávét, és lángolóan csípősre fűszerezi a marhát meg a hozzá járó illatos, kerekszemű rizst, amit itt desszertként is fogyasztanak, de nem szójaszósszal, hanem érett mangóval ízesítve.
– Mi történt, Dayu, miért vagy ilyen szomorú? – kérdezem, mert feltűnt, hogy ma nem beszél túl sokat, és szokásától eltérően nem is nevet tele szájjal.
– A szüleim a hétvégén tudták meg, hogy elváltunk – válaszolja lehajtott fejjel, közben mereven tartja a kést, a csuklóján most nem zörögnek karperecek.
– Attól félsz, hogy apád megharagszik rád? – és eszembe jut az öregem, akinek soha nem mondhattam nemet, mert tartottam tőle, hogy idegből nekem jön és lepofoz, most is látom magam előtt köpcös alakját, ahogy felemelt mutatóujjal belém fojtja a szót, és élvezettel nézi, hogy megadóan tűröm az örök vesztes rám osztott szerepét. A Dayu retteg, mert fogva tartják a gyerekkor emlékei, a balinéz kultúra, a vallás és a babonák, a kikívánkozó mondatok pedig az eltelt idő alatt lassan ráégtek a torkára, ahogy az enyémre is, és amíg az én apám hamvai már egy urnában pihennek, addig az övének korlátlan a hatalma, és pontosan tudom, hogy igenis létezik olyan család, amelyik soha nem fogja megvédeni az övéit.
– Szóba sem áll velem, csak a bátyámmal üzent, hogy mielőbb keressek magamnak másik férjet – ezt már inkább csak magának motyogja, mert ismeri az öreg kérlelhetetlen természetét, aki kitagadta az egyik lányát, mert az rangon alul házasodott, és a szegény asszony öt éven át könyörgött meg csókolgatta a vénember meztelen talpát, hogy bocsásson meg neki végre, de a papa egy előkelő kasztból származó, nagy tekintélyű pap, és nehezen engesztelődik, mert hozzá van szokva, hogy az ő akarata szent, hiszen a komplett falu és a kilenc gyermek istenként tiszteli, és ő nem fél használni őket – ahogy a feleségét sem –, még törvény is van róla, hogy az öreg sérthetetlen – nem végezhet munkát és nem vezethet autót sem, nehogy baja essen –, mondjuk ezt ő nem bánja, mert körbeveszik a családtagok, akik egész nap buzgón szolgálják, meg főznek neki másik ebédet, ha a papának nem ízlett a koszt, és otthon marasztalják a legkisebbik gyereket, aggszűz cselédnek, hogy szükség esetén gondoskodni tudjon a példás magaviseletű családfőről, én meg alig hiszem el, hogy ez a szegény lány bizony nem vágyik ennél többre ebben az életben.
Dayu képtelen szembeszállni az apjával, aki a volt férjéről is megmondta, hogy egy semmirekellő, de áldását adta a frigyre, mert a fiú nemesi származású volt – egy valódi Ida Bagus –, aki kerülte a munkát, de készségesen elköltötte a felesége fizetését illegális kakasviadalokra meg rizspálinkára, és gyakran bízta a fiait a mamára – amíg a neje két-három munkahelyen dolgozott felváltva –, hiszen másnaposan kimerítő volt gyerekeket nevelni, helyette inkább pihengetett, éjjel pedig kiruccant egy kicsit – szigorúan egyedül, mert akkor nem lett volna, aki vigyáz a kicsikre –, és leginkább szórakozni járt, vagy masszázsszalonba, ahol tapasztalt jávai lányok vették kezelésbe a fülétől a farkáig, később pedig azt állította, hogy csak ott értették meg őt igazán, így már nem is akaródzott neki hazamenni, csak akkor, ha az éjszaka közepén sikerült felkelteni és rábírni a feleségét arra, hogy vigyen neki egy kannányi üzemanyagot, megtankolni az út szélén lerohadt motort, mert aznap este a nagy sietségben elfelejtett bekanyarodni a benzinkútra.
– … és szeretnél megint férjhez menni, Dayu? – kérdezem tőle óvatosan, mert pontosan tudom, hogy mekkora ára van Balin a nők szabadságának, a válás miatt ugyanis a családjuk sokszor kiközösíti őket, és a társadalmi megbecsülésük is csorbul, pláne akkor, ha előkelő származásúak, de ezen nincs idejük gondolkodni, mert az eddiginél is keményebben kell dolgozniuk, hogy eltarthassák saját magukat meg a gyerekeiket, akikkel még csak együtt sem élhetnek, mert a törvény kimondja, hogy váláskor a kiskorúakat az apánál kell elhelyezni – az anya szerencsés esetben meglátogathatja őket –, így a két fiút most az anyós neveli, aki kiáll a fia igazáért, mert szerinte az asszony feltétlen engedelmességgel tartozik a családnak, amelyik befogadta, és tűrnie kell azt is, ha az ura egy újabb feleséget hoz a házhoz, a feminizmus pedig egy nyugatról jött badarság, ami megzavarja az elmét és megbontja az évszázados hagyományok rendjét. A mama szerint a megfázást a rossz szelek okozzák, a súlyos betegségeket pedig gyógyítja a frissen főzött majomhús, de még mielőtt azt gondolnám, hogy a balinézek túl babonásak, rögvest eszembe jutnak a Medárd-naphoz kapcsolódó hiedelmek és a hátrafelé dobott menyasszonyi csokrok meséi, valamint a fekete macskákról szóló legendák.
– Nekem egy olyan férfi kell, aki szeret, és nem bánom, ha nem vesz feleségül… – válaszolja csendesen Dayu, és szemével rávillant az ebédért sorban álló portugál fiúcsapatra.
Nem kérdezem többet, inkább csak kortyolok egy nagyot a langyos kókuszvízből, közben a tenyeremet az asztalon pihentetem, nagyon közel tartva Dayu apró fekete kezéhez.
Fotó: AHMAD GHANI, kép forrása: Pexels