A Liberanos Akadémia 2026-os pályázatára érkezett alkotás.
A napokban szembejött velem egy elég elgondolkodtató hirdetés az Instagramon:
“RelationChip. Dois chips, um namoro, zero segredos.”
Először nem tudtam eldönteni, ez tényleg igaz-e, vagy csak egy újabb Valentin-napi marketingfogás a bőr alá ültethető, romantikus chip. Annyira felkeltette az érdeklődésemet, gondoltam megkérdezem a mindentudó világhálót, van-e róla valami információ. Konkrétan tátva maradt a szám, amikor megnyílt a RelationChip.pt oldal. Az első sokk után továbbgörgettem, és ámulattal olvastam:
“A RelationChip egy olyan rendszer, amely két, bőr alá ültetett mikrochip és egy hozzá tartozó alkalmazásból áll. Beültetés után a chipek csatlakoznak az apphoz, és lehetővé teszik a pár számára olyan funkciók használatát, mint a valós idejű helymeghatározás, a jelszavak szinkronizálása, valamint a közelben lévő kapcsolatok jelzése.”
Libabőrös lettem, a gyomromba pedig észrevétlenül kúszott vissza az az undor, ami a vele való kapcsolat alatt végig ott motoszkált bennem. Még ma is nehezen tudom kordában tartani azt a dühöt, különösen a magam felé irányulót, amiért nem léptem ki ebből hamarabb.
Az egész egy Lindy Hop táncfesztiválon kezdődött. A táncos barátaimmal mentem el, akkor már négy éve szingliként, és azzal a (nem annyira) titkolt szándékkal, hogy hátha ott majd felszedek valakit. Ez a remek tervem csak akkor látszott füstbe menni, amikor megkaptam az órarendet. Az első két nap tele volt mindenféle táncos tevékenységgel, és alig volt pihenőidő. Este meg természetesen buli és versenyek. Csalódottan vettem tudomásul, hogy elég csekély az esélye annak, hogy nekem lesz időm ismerkedni. Az első két nap valóban nagyon fárasztó volt, annyira fájt a lábam a tánctól, hogy még fájdalomcsillapítót is be kellett vennem. Arra nem volt erőm, hogy levonszoljam a testemet a szobából az étterembe a reggelihez. Nemhogy még ismerkedni! Hagyjuk is inkább.
Harmadik nap aztán én és a barátaim úgy döntöttünk, nekünk köszönjük szépen, elég volt, nem megyünk el a többi foglalkozásra. Ellógtunk a parkba kártyázni a többi hozzánk hasonló, az órarendet szabadon értelmező, megfáradt társunkkal. Majd egyszer csak egy három főből álló, ismeretlen férficsapat is beszállt a játékba. Ő is ott volt. Már korábban észrevettem őt, mert iszonyúan sármos volt a barna őzikeszemével és a kissé őszbe forduló hajával. A pólón keresztül kidomborodó kar- és mellizma azt sugallta, hogy a tánc mellett a sport is kedvenc időtöltései egyike. Kinézetre tőlem olyan 10 évvel idősebbnek tűnt, de hát üsse kő, már én sem vagyok fiatal, és egyébként is, ha még itt táncikál, akkor azért annyira nem lehet öreg. Kártyázás közben sokat nézett rám, és az én letett kártyáimhoz mindig volt valami hozzáfűznivalója. Próbáltam hárítani, de úgy nézett ki, mint a Cosmopolitanban azok a kidolgozott felsőtestű férfiak, tudjátok, akik parfümöket vagy méregdrága órákat szoktak reklámozni. Még az állcsontja is olyan kocka volt. El is gondolkodtam egy pillanatig, hogy nem láttam-e már valamelyik újságban. Na és az a borosta…. Atyaég! Pont olyan volt, mint a csábítóan kínálkozó reggeli pirítós aranybarna széle: éppen annyira roppanós látvány, hogy az ember legszívesebben azonnal közelebb hajolna, és rögtön beleharapna. De ami a legjobban tetszett, az a magassága volt. Soha nem volt ilyen magas pasim, de mindig szerettem volna.
Még az aznap esti bulin felkért táncolni. Több számot is végigtáncoltunk, és beszélgettünk egy kicsit. Egyértelmű volt, hogy tetszem neki, de csak felszínes témákról esett szó, és a nevén és a foglalkozásán kívül nemigen tudtam meg semmi mást róla. Aztán az utolsó nap újra szembejött velem. Megint szóba elegyedtünk, és végre elkérte a telefonszámomat. Teljes extázisban mentem haza, hogy sikerült teljesíteni a mission impossible-t, és tényleg beszereztem egy potenciális udvarlót. A fesztivál utáni hetekben rendületlenül hívott minden este, sokat beszélgettünk. Csak az volt a baj, hogy ő 400 km-re lakott tőlem. Majd két hónap után megtört a jég. Azt mondta, eljön meglátogatni. Majd kiugrottam a bőrömből.
Kértem, hogy menjen hotelbe, de amikor megjelent, közölte, hogy számára nem volt világos, hogy nem akarom, hogy nálam maradjon. Most viszont már késő van, hol találna ilyenkor szállást? Végül a vendégszobában aludt. Mérges voltam rá, de magamra még inkább, amiért nem mondtam neki nemet. Majd arra is dühös lettem, hogy még ezek után további három hónapig tartott ez a kapcsolatnak nem nevezhető valami, ami kettőnk között volt. Eljött többször meglátogatni, de mindig történt olyan, amit én nem akartam. Azt mondta, majd ő vezet, pedig megmondtam neki, hogy nem szeretem, ha más vezeti az autómat, a hitel miatt. Kiabált velem, hogy ne este 10-kor keressek már szerelőt a mosogatógéphez, hanem inkább legyünk együtt. Úgy. Mert ő most van itt. Igaz, két nap múlva indultam haza a családomhoz, és mihamarabb meg kellett oldanom az elárasztott konyha helyzetét. Ő másnap a beleegyezésem nélkül nekiállt szerelni. Úgy lefeszítette a beépített szekrény ajtaját a mosogatógépről, hogy már nem lehetett visszacsavarozni. Mindeközben én életem első szakdolgozatvédésen zsűriskedtem a másik szobában. Amiről nyilván tudott, csak teljesen hidegen hagyta, hogy bennem, velem mi történik, és nem éppen akkor kellet volna handyman-t játszani. Még akkor sem mondtam ki az utolsó szót, amikor neki már csak az számított, miért nem hívtam fel egész nap, mennyire elhanyagoltam őt – miközben én apukámért aggódtam otthon, aki éppen életmentő műtéten esett át.
Azóta sem tudom, mikor telt be nálam a pohár. Talán amikor először (és utoljára) álltam a lakásában, és mindent elárult róla a tér. Vagy amikor később a világ legnagyobb természetességével elmondta, egy orvos már megállapított nála bipoláris zavart. De ő biztosan nem az – tette hozzá. Mindenesetre a látogatásom után minden kételyem szertefoszlott, és egy telefonhívás során azt válaszoltam neki arra, hogy mikor fog újra látni, hogy „soha”. Mindezek után rám maradt a hibás szerepe, miközben ő úgy gondolta, mindent megadott nekem.
Petőfi remekül megmondta a tutit. De vajon tényleg mindig fel kell áldoznunk az életet, vagy átvitt értelemben magunkat, a szerelem miatt? És a szabadságért a szerelmet? És ha mégis van egy köztes út, hol húzódik az az egészséges határ a szabadság és az elköteleződés között? Most nem arra a felszínes, megcsalással kapcsolatos értelmezésre gondolok, amely a szabadság szó hallatán sokaknak elsőként eszébe jut. Ez (szerintem) a történet könnyebbik része. Hanem arról, hogy mennyire engedi egy kapcsolat, hogy a két fél önmaga lehessen, önazonosan élhessen egymás mellett, mégis mélyen kapcsolódva. Ez a kapcsolódás némi idomulást kíván. És van olyan is, hogy teljesen kivetkőzik magából az ember csak azért, hogy a kapcsolatot fenn tudja tartani. Arra is van példám. De azt most hagyjuk inkább.
A lényeg, hogy nem csak Horációval éltem meg azt a fajta rabságot, ami annyira mar belülről, hogy hányingered lesz tőle. Amikor úgy szorít, mint a magas derekú mom jeans, főleg ha mosás után veszed fel, és már álló helyzetben is kényelmetlen, nemhogy még amikor leülsz benne. Akkor nyom csak igazán. A gyomorszájat. Úgy feszít, hogy legszívesebben a következő kukánál megállnál hányni. Alig várod, hogy amikor senki nem látja, legalább azt a fránya gombot szétpattinthasd. Nem is kell a cipzárt lehúzni. Már így is sokkal jobb. Amikor aztán eljutsz odáig, hogy leveszed a farmert és az otthoni kinyúlt, gumis derekú mackóalsóba bújsz, na, akkor lélegzel csak újra igazán. Tisztán és mélyen. És amikor valaki úgy ül melléd otthon a kanapéra, hogy rajta is a kissé kopott, lyukas, hipótól pöttyös felsője van. Na, az jelenti nekem a szabadságot.
Ja! És ami a RelationChipet illeti… megnyugodtam, legalábbis valamennyire. Két napra rá kiderült, hogy az egész hirdetés kamu. Vagyis az APAV1 kampányáról volt szó, amelynek célja a közvélemény figyelmének felhívása a párkapcsolati erőszakra, ezúttal a pszichológiai bántalmazásra. De azért akadtak, akik tényleg meg akarták venni…
Fotó: Önder Ceneviz, kép forrása: Pexels
- APAV: Associação Portuguesa de Apoio à Vítima, szabad fordításban Portugál Áldozatsegítő Egyesület.
↩︎