A Boszorkány belépett a pubba. Magával hozta az odakint tomboló vihar szelét, a hűvös levegő felfrissítette a helyiséget. Sebesen bezárta az ajtót, levette a kalapját, és elkezdte lerázni róla az összegyűlt vizet.
– Ez az ítéletidő nem a magamfajtának való – panaszolta. – Nem csoda, hogy alig jár valaki az utcán. A süvegem ronggyá ázott, a hajam merő szénaboglya, a seprű meg állandóan más irányba húz, mint szeretném – hatalmas sóhajjal a legközelebbi karosszékbe vetette magát.
– Jól teszed, hogy megpihensz, kedves Hölgyem – köszöntötte a Télapó, aki az egyetlen vendég volt a széles pultnál. – Itt sem futsz nagy tömegbe. Csupán a legelszántabbak vállaltak műszakot ma este. Jer ide, keblemre – azzal szélesre tárta a karját.
– Megvesztél? – kérte ki magának a banya. – Tán olyan ölelkezős típusnak tűnök neked?
– Ha nem, hát nem – a Télapó a zavar legkisebb jele nélkül ejtette vissza karját, és vállat vont. – Gondoltam, ha már így egy csónakban evezünk, miért ne áldoznánk a barátság oltárán? De spongya reá – visszafordult a pulthoz, kezébe ragadott egy korsót, és nagyot kortyolt a benne habzó barna sörből.
– Ha annyira barátkozni akarsz, rendelj nekem is egy olyat – intett szomjasan a Boszorkány a pult felé. – Kitikkadtam. Ráadásul elszállt valahol a denevérfejes kulacsom.
– Jó estét, drága Boszorka – csilingelt egy lágy, női hang. Egy gyönyörű, szőke tündér lépett elő a helyiség egy sötét zugából. Léptei nyomában karcsú gyertyák sora gyúlt ki a fal mindkét oldalán. Az éteri lény megállt egy asztal mellett, könnyed mozdulattal kihúzott egy széket, és kecsesen helyet foglalt. Kisimította ezüstszín szoknyáját, és ragyogó mosolyt villantott a másik kettőre. – Hallom, elhagytad a kulacsod. Szeretnéd, hogy kölcsönadjam az enyémet? – jobb kezével lágy csuklómozdulatot tett, mire az asztalon termett egy lila-rózsaszín színekben pompázó, egyszarvút ábrázoló, csillagokkal tarkított üvegpalack. – Ha szeretnéd, megkaphatod. Még azt is jelöli, hogy mennyit kell meginni egy nap, nem csodálatos? – mutatta a palackon sorakozó rovátkákat lelkesen.
A boszi hitetlenkedve nézett a palackra, majd a Télapóra. Utóbbi elnézően mosolygott.
– Hagyd, Csingiling – szólt az Apó –, tartsd csak meg tiszta vízcseppjeidet magadnak, te áldott lány. A banyáról már gondoskodtam – amint kimondta, egy csupor jelent meg a boszi orra előtt. Az megkönnyebbülten nyúlt utána, és elégedetten gurította le torkán a varázsütésre ott termett nedűt.
– Ismersz, édes Apó! Ott segítek, ahol tudok – a tündér hetykén hátravetette aranyhaját. – Nehéz napod volt, Boszorkány?
– Az nem kifejezés, drágám – a banya kényelembe helyezte magát a fotelben, a korsót a karfán egyensúlyozta. – Bárhová vitt utam, mindenki csak rohant a dolga után. Hiába bukkanok fel itt-ott az ünnepi forgatagban, le se tojnak. Az embereket már nem érdekli a misztikum, az az igazság – hangjában keserűség csendült.
– Nana, kedvesem – dörmögött a Mikulás –, ezt azért nem mondanám!
– Pedig mondhatnád, barátom – oltotta le a satrafa. – Eljárt felettem az idő.
– Lárifári – legyintett a másik. – Ha valakinek, nekem lehetne okom panaszra. Az enyém egy szezonális biznisz! El tudjátok képzelni, mi történne, ha a rénszarvasok épp Ünnepek előtt kezdenének sztrájkba? Nem hiszitek el, körül kell udvarolnom a beszállítókat, hogy valahogy lehozzam ezt a pár hetet! Csapatépítők! Wellness napok! Teljes körű betegbiztosítás! Szarvascsemege SZÉP-kártyára! Gondoljátok, ezek értékelik a jó dolgukat? A nagy szarvascitromot! – olyan erővel csapott le a pultra, hogy mindkét nő összerezzent. – Tudjátok, mit talált ki idén az a drága jó Rudolf? Hogy ő távmunkában akar lenni! Értitek ezt? Távmunkában!! Mondom: te állat! Hát használd már azt a borsónyi kis agyadat! Szerinted majd az összes gyerek el fog jönni hozzánk az Északi-sarkra, hogy te otthon hizlalhasd az üleped? – arca kipirult a dühtől. – Ide még egy kriglivel! – kiáltott a bár felé.
– Nehogy azt hidd, hogy csak neked nehéz, barátocskám – replikázott a boszi. – Hovatovább mindenki boszorkánynak öltözik, tele rémségekkel a város. Tudod milyen nehéz így érvényesülni? Azt mondja ma az egyik kölyke nekem: „Jó a jelmezed, szipirtyó”. Mondom, milyen jelmez, fiacskám?! Ez én vagyok, hogy verjem szemmel azt a szemtelen fajtádat! Még hogy jelmez! – pihegett.
– Gondolom, megmutattad neki a kutyafittyet – dörmögte a Mikulás újabb adag sörhabba temetkezve.
– Kicsit felkaptam a vizet – ismerte be a Boszorkány kelletlenül. – De nem hiszem, hogy nagy baja lett – mentegetőzött. – Azóta biztos befogadta egy kedves varangycsalád.
– Ó, drágáim – pislogott együttérzőn Csingiling. – Legszívesebben tündérport szórnék szemetekre, hogy ne lássatok ily sok borút!
– Ebben az iparágban muszáj realistának lenni, kedvesem – okította a Boszorkány.
– Ó, nem! – kiáltott fel a tündér. – Én úgy érzem, az egész világot át tudnám ölelni! Sosem veszik el a remény, a játék, a kacagás és a szeretet! – elbűvölő mosolya beragyogta a szobát.
– Ez pont az a fajta toxikus pozitivitás, amire semmi szükségünk – figyelmeztette a Mikulás. – Ha mi nem tartunk össze, akkor az emberek képesek lesznek mindent tönkretenni, ami némi csodát tudna lehelni ebbe a világba. Végül nem marad más, mint bánat, sötétség és szomorúság.
– Engem emleget valaki? – kérdezte egy flegma hang. Egy magas, zöld színű, mikulás sapkás alak bukkant fel és csatlakozott a társasághoz.
– Nocsak, a Grincs – fintorgott a Télapó. – Épp te hiányoztál!
– Bármikor nem állok rendelkezésetekre – gúnyolódott a lény színpadias meghajlás kíséretében, majd közelebb lépett és cinkosul odasúgta. – A budiba a helyedben nem mennék most ki. Akadt egy kisebb dugulás.
– Az előbb még teljesen rendben volt – ráncolta a homlokát a Télapó.
– Nem mondom, hogy nincs köze ahhoz, hogy azóta bent jártam – vigyorgott kárörvendőn a zöld manó.
– Fúj! – fintorgott Csingiling.
– Azért ez már tényleg! – háborgott a Télapó.
– Jaj, mi a baj? – a Grincs felpattant egy bárszékre, és hanyagul lóbálni kezdte a lábát. – Az előbb még nyígtatok, milyen szomorú a világ. Ott kell feldobni a hangulatot, ahol csak lehet. Vagy lehúzni. Ha le tudod – kuncogott a saját tréfáján.
– Szarós poén? Komolyan? Nem gyerekes? – húzta fel az orrát Csingiling.
– Te éltél egy olyan sráccal, aki örökre gyerek akart maradni, szóval bocs, ha nem kérem ki a véleményed az ügyben – a Grincs keresztbe fonta a karját maga előtt, és duzzogott.
– Csak arról beszélgettünk, normális, hogy kiégünk, ha egyszer hiába kergetjük a korábbi szakmai sikereket – csatlakozott a beszélgetéshez a Boszorkány. – Engem személy szerint nagyon megvisel, hogy teljesen feleslegesen rémisztgetem az embereket. Esküszöm, jobban félnek egy gyenge wifi-jeltől, mint attól, hogy átok robban az arcukba!
– Ne is mondd! – értett egyet a Grincs. – A minap is. Lógok a plázában, épp azzal szórakoztatom magam, hogy szinglikre vadászok. Ha megvan egy, lekövetem, és odasúgok neki mindenféléket, például, hogy őt senki sem szereti, meg hogy egyedül fogja tölteni a karácsonyt. Erre tudod, mit mond nekem az egyik? „Semmi gond, úgyis vár rám otthon egy csomó önismereti mozi!” A másik meg: „Legalább elolvasom végre az Örökölt sorsot”. Mondom: MI VAAAN? Hát már az egyedüllét sem elég ijesztő ezeknek? Akkor én meg minek vagyok? – méltatlankodott.
– Az a sok transzgenerációs baromság – jegyezte meg a boszorka rosszallón. – Máglyára vele!
– Állandóan önismereti kurzust kérnek mostanában! – puffogott a Télapó. – Hát azt meg mégis hogy az agancsba’ küldjem le a kandalló kéményén?
– Csak el kellene kezdeni újra mesét olvasni, ember! – rikkantott a boszi. – Ott van leírva minden, a régi regékben meg a mondákban!
– Ezek instant akarnak mindent – legyintett a Grincs. – Nincs idejük kihámozni a tanulságot a sztorikból, hogy hogyan kell végigmenni az úton, ami után legyőzöd a sárkányt, és elnyered a hetedhét királyság kulcsát.
– És ehhez jön még az a sok szar a Temuról! – tette hozzá a boszi. – Már akárki beöltözhet nekünk, ezt meg minek?
– Teljesen egyetértek veled – nyugtatta meg a Grincs, és a körmével elkezdte piszkálni a fogát.
– Hát én nem szeretném tovább hallgatni ezt, drágáim – Csingiling mosolya mögött gyűlni kezdtek a feszültség sötét fellegei. – Én szeretnék hinni abban, hogy van még mit nyújtanom ebben a mesebeli, varázslatos, csodákkal párnázott univerzumban.
– Egyet mondj meg nekem, Tündér! Mikor mondta utoljára azt egy gyerek, hogy: Hiszek a tündérekben?
A levegő megfagyott. A kérdés ott felejtett pókhálóként lebegett a levegőben. A Mikulás egyenesen Csingiling szemébe nézett.
– Hogy… mi? – a tündér nagyot nyelt. Szája széle enyhén megremegett.
– Mikor mondta utoljára azt egy gyerek, hogy hiszek a tündérekben? – ismételte a Mikulás.
A Boszorkány megmerevedett ültében, kapaszkodott a sörébe, és izgatottan figyelte a párbeszédet. A Grincs egy rejtélyesen felbukkanó adag pattogatott kukoricát rágcsált mohón, és körbejáratta tekintetét.
Csingiling erőltetetten felnevetett. – Nem értem, mire akarsz kilyukadni, Mikulás.
– Pedig egyszerű – felelte a másik. – Válaszolj!
Csingiling falfehérré sápadt. Egy pillanat törtrészéig úgy tűnt, mindjárt sírásban tör ki.
– Nem mondják! – robbant ki belőle végül. – Ők nem hisznek már a tündérekben! – kétségbeesetten nézett végig a többieken. – Őket már csak Bing nyuszis show-műsor érdekli, meg a Mancs őrjáratos szappantartó, senki sem foglalkozik már egy egyszerű tündérrel! Én meg nem értek a marketinghez! Én csak azt tudom, hogy szép vagyok, meg kedves, meg van varázspálcám, és eddig sosem kellett ilyesmivel foglalkoznom! – hangja keserves zokogásba fulladt.
– Nesze, ebbe kifújhatod az orrodat – a Grincs egy darab vécépapírt húzott ki a hátsó zsebéből, és a tündér felé nyújtotta.
– Akarod, hogy ronda kétéltűeket varázsoljak belőlük? – érdeklődött reménykedve a Boszorkány.
– Ide egy sört a tündérnek! – kurjantott a Mikulás.
Odakünn a vihar tovább tombolt, messze fújta a sült gesztenye és a forralt bor illatát. A világ lassan meghitt sötétségbe borult. A békés otthonokban kigyúltak az advent beköszöntét jelző első fények.
(Fotó: Andrea Piacquadio, kép forrása: Pexels)