Matil néném, nagyapám húga, akit a legtöbb rokon Nénnyének szólított, letette a barna zománcos kisvájdlingot a hokedlire. Modol! Amíg megalszik a disznó vére, addig dinszteld meg a bele való vöröshagymát! Csípőre tette a kezét, szemét körülhordozta a homályos konyhában. A petróleumlámpa alatt függött a falon Feri bátyám fényképe, azt kereste a hajnali szürkületben.
– Mennyire szereti Fercsi a hagymás disznóvért – mondta a tekintetét a képen nyugtatva.
Modol – valójában Magdolna, Matil néném barátnéja – elfordult, és úgy tett, mintha a hagymapucolástól könnyezne. Nagyanyám a katlan előtt guggolt, a tüzet élesztgette az üst alatt, hangosan felzokogott. Szegény Fercsi! Sose talál haza Oroszországból. Azt se tudjuk, él-e. Hála az úrnak, Miskám megjött Szerbiából, bár az egészségét ott hagyta a fronton, de legalább itthon van.
– Ne kételkedj, Mariskám! Hidd el, hogy Fercsi hazajön – korholta nagyanyámat Matil néném.
Ezerkilencszáznegyvenhét december harmadika volt, Ferenc napja, hajnali négy óra. Szorgos árnyak mozogtak az újosztási tanyaudvaron.
Nagyapám a kést a leölt állat orra elé szúrta a véres homokba, majd odaszólt Modol nénémnek. – Modol! Érzed, milyen jólesik a szalma melege ebben a cudar hidegben? Még jobban esne, ha meglocsolnánk egy kupica pálinkával. Eridj a kamrába! Matil a padlásföljáró alá dugta a pálinkát, hozd ki hamar! Mániája ez a pálinkadugdosás, Fercsi elől rejtegette folyton, nem tudom, minek a pálinka, ha nem szabad meginni.
Az eperfa ágára és az ereszre akasztott viharlámpák hosszú árnyékokat vetettek az istálló vak fehér falára. A kutya vadul csaholt a láncon, ingerelte a vérszag. A szokatlanul korán ébresztett tyúkok riadtan káráltak, a kakas is elfelejtett kukorékolni.
Modol egy üveg pálinkát és kispoharakat hozott ki a bölléreknek. Matil néném észrevette, és haragosan ráförmedt: Addig nem kaptok pálinkát, amíg kész nem vagytok a pörköléssel. A disznó teteme fölé hajolt, a bőrét vizsgálta. Itt van, ni! Csupa hólyag a bőre. Hogy fest majd a kocsonyában!? Ne sajnáld tőlünk a pálinkát, Matil! – szólt nagyapám. Elvette a butykost, és öntött a kupicákba. Látod-e? Egyszerre csak ennyit iszunk. Jól van, jól van, nem azért mondom, igyatok csak, ha fáztok. Ideges vagyok. Fercsi jár az eszembe’, meglássátok, karácsonyra itthon lesz.
Matil néném régebben is végtelenül takarékos asszony volt, mikor pedig Feri bátyám orosz fogságba esett, még inkább azzá vált. Minden csepp pálinkát és minden liter bort elspájzolt, ha Feri bátyám hazajön a fogságból, legyen mivel kínálni a vendégeket.
A disznóvágás viszont kivétel volt, ekkor elővett egy üveg pálinkát a padlásgrádics alól, és kihúzott egy hévér bort a kishordóból. Nem többet, csak ennyit. Nehogy Nagypál – valójában Nagy Pál szomszéd – és Miska, a bátyja megorroljon, hogy nem kínálja őket, de azért maradjon is elég, legyen, ha eljön az ideje.
A háború előtt is dugta a pálinkát. Akkor meg Feri bátyám elől, aki munka közben sűrűn kilépett az asztalosműhelyből a kamrába egy kortyintásra. Máskülönben a borra volt járatos, ami szintén volt hektószámra az ászokon. A bort is Matil néném szűrte le, amint a pálinkát is ő főzte ki az istállóba állított titkos főzőn, ezért ő is osztotta be. Adott is, meg nem is. Reggel egy pohárka pálinkát, ebéd után egy kancsó bort, aztán slussz.
Feri bátyámat negyvenben berukkoltatták a folyamőrséghez. Egy naszáddal le s föl járta a Dunát Bácskától Győrig, a Tiszát Szegedtől Szolnokig, mígnem negyvennégy karácsonyán orosz fogságba esett. Azóta nem volt hír felőle. Annak pedig már éppen három éve.
Matil néném mindig mondta, hogy Fercsi él, és Ferenc napra, ha nem, akkor karácsonyra beállít az újosztási tanyába, majd meglátják.
A háború előtt is Ferencre vágták le a hízót. Akkor is Nagypál és nagyapám voltak a böllérek. Feri bátyám a tűz körül segédkezett és a húsokat igazgatta, meg a pálinkát és a bort porciózta. Valahogy mindig kijátszotta Matil néném figyelmét, és hozzáfért a kamrához. Délutánra a férfiak elvégezték a dolgukat. A sparhelten gőzölgött az orjaleves, a lerniben illatozott a hurka. Akkor még nevetgéltek, évődtek egymással, vidáman folyt a munka.
Nagyapám Nagypálhoz fordult.
– Matil már megint sír, Fercsit siratja, hogy még nincs itthon. Nem is jön az már haza, három éve, hogy nem tudunk róla, merre lehet. Matil meg azt mondja, egyszer csak beállít.
Nagypál került egyet a disznó körül, és rávillázta a lángoló szalmát, Modol újabb porció pálinkát hozott. – Akkor hát Fercsi megjövetelére! – billentette meg nagyapám a kupicát.
Hat óra felé járt az idő. Nagypál leakasztotta a kamraajtót, Modol tisztára súrolta, és a disznó mellé helyezte. A két böllér fülénél és farkánál fogva a gerincére fordította malacot, és a kamraajtóra fektette. Nagyapám kezében sebesen villogott a kés, a disznó kisvártava nagyobb darabokra szedve várta az asztalon a feldolgozást.
A nap megemelte az ég sötétjét. Kékes derengés ömlött az újosztási dűlőre. A Sárga majornál, a Dongér hídján magas, sovány, szakállas férfi imbolygott. Orosz usankát viselt a fején, kopott, magyar katonaköpeny lógott a testén, bő szárú, szakadt halinacsizmák lötyögtek a lábán, madzaggal felkötött kenderzsák fityegett a hátán. Fagyott, sajgó kezét kapcarongyba csavarta. Tántorogva, de ismerősen, magabiztosan járt a kátyús úton. Könnyes szemével az újosztási dűlőt kutatta. Lantosék háza dombon van, azt már látnia kellene. Azzal szemben van az övék – az otthon. A híd tetejéről végre meglátta Lantosék tanyáját, és szaporábbra fogta a lépteit. Siklott, ropogott a talpa alatt a vékony, jeges hó. A halina szakadásán kibújt a kapca csücske.
Matil néném, kezében a pálinkásüveggel, kilépett a konyhaajtón, hogy újabb italt adjon a bölléreknek.
Nagypál összehúzta és hátravitte a ganéra az elhamvadt szalmát. Nagyapám lesikálta a vágóasztalnak használt kamraajtót.
– A nagyja megvolna – mondta, és a szétszedett disznót nézegette.
A kutya szűkölni kezdet, és vadul megrántotta a láncot. Nagyapám a kerítés felé pillantott, Nagypál követte a tekintetét, a lapát megállt a kezében.
A kerítés mögött állt a csontsovány, usankás férfi, ismerős mozdulattal átnyúlt a kiskapu fölött, és eltolta a reteszt. Matil néném elejtette a pálinkásüveget.
– Modol! Modol! Marikám! Megjött Fercsi!
– Itthon vagyok, Matilkám – szólt Feri bátyám kereken, mintha csak a mezőről jött volna meg a tehénnel.
Felvette a pálinkásüveget, picit kortyintott belőle, éppen csak gyűszűnyit, aztán körbenézett az udvaron. Tág orrlyukkal szívta be a pörkölés szagát. Nagyot kordult a gyomra.
– Készen van a hagymás vér? Matil néném csak állt földhöz szegezett lábbal.
Modol ocsúdott először, a konyhába futott. Hamar hozta a púpozott tányér gőzölgő hagymás vért, előző nap sütött, puha kenyérrel. Feri bátyám bicskaheggyel csippentett egy falatot. Hosszan forgatta a szájában, végül elfordult, és kiköpte.
– Pedig jó, de nem ehetek. Azt mondta a tábori orvos – egy fogoly, magyar őrnagy –, ha hazaérünk, csak pár falatot együnk, különben belehalhatunk a hirtelen falásba. Ezt sem bírom lenyelni. Tejet adjatok inkább! Modol ugrott is hamar, és hozott egy bögre tejet. Feri bátyám lassan kortyolgatta, és harapta hozzá a kenyeret.
Közben Matil néném is összeszedte magát. Körbejárta a szakállas, hosszú hajú, piszkos ruhájú urát. Modol a szoba közepére rakta a nagyteknőt, és már öntötte is a forró vizet bele. Nagy darab mosószappant rakott a teknő vállára, felszította a petróleumlámpát, és kiment a szobából. Feri bátyám elpityeredett. Mennyi szeretetteljes emlék fűződött a szobához, a bútorokhoz, a ropogó padlóhoz és a gerendán függő cilinderes olajlámpához. Modoléktól kapták nászajándékba. Ha lefekvéskor a néném lelépett az ágyról, hogy elfújja a lámpát, a padló ropogni kezdett a lépteitől. Gyere gyorsan, Matilkám, próbáljuk meg, hátha most sikerül, hívta vissza olyankor az ágyba Feri bátyám. Nem lett gyermekük. Erre nincs egyéb gyógyszer, mint hogy legyenek minél többször együtt, tanácsolta egy javasasszony. Feri bátyám igen sokszor eleget akart tenni a javaslatnak. A néném inkább szabódott.
Matil néném megsimogatta az ura mosdatlan arcát, Feri bátyám gyengéden megfogta a csípőjét. Ejnye csak! Épp, hogy hazaértél, máris hol jár az eszed. Megfürösztelek, lenyírom a hajad, megborotvállak, levágom a körmeidet. Feri bátyám leült a hokedlire. Várj csak, Matilkám! Majd én óvatosan letekerem a kapcát. Eltartott negyedórát, mire kiszabadította a lábát a vizes halinacsizmákból, lábujjai kékre fagytak, körmei belerohadtak a kapcába. Sírva fakadt a fájdalomtól, mire a rongyokból kiszaggatta őket. Felkiáltott, amikor a teknőbe lépett, és a forró víz beleütött a lábába. Matil néném minden porcikáját megmosogatta, levágta a haját, megborotválta. A körmét nem merte bántani, azt még kezelni kell. Elsőként vastagon bekente avas szalonnazsírral, hogy felpuhuljon. Pár nap múlva majd lekezeli gyenge vajjal, tejföllel, az majd meggyógyítja.
Nagypál és nagyapám szortírozta a disznót, mi menjen a sóba, mi a kolbászba, sajtba, hurkába, szép íves sonkákat, szalonnákat kanyarítottak. Nagyanyám elkezdte töltögetni a szármát. Minden ment, mint a karikacsapás. Modol nótákat dúdolászott, nagyapám fütyült hozzá. Nagyanyám rídogált.
Modol néni kihozta Feri bátyám levetett ruháit, és egyenként bedugta őket a katlanba. Előbb az usankát, legvégül a halinacsizmát tette a tűzbe. Pattogtak belőlük a tetvek és a férgek.
Matil néném, majd Feri bátyám is kijött nemsokára az udvarra. Lötyögött rajta a ruha, annyira lefogyott. Matil néném az ünneplő kalapját nyomta a fejébe, a fülét is alágyűrte, nehogy jobban megfázzon a frissen mosott hajával. A lábát betekerte egy-egy lepedőből tépett, vasalóval fertőtlenített gyolccsal, ráhúzta a régi bőrpapucsát.
Feri bátyám megnézegette a disznót. Szépen meghizlaltad, Matilkám. Kicsit megtántorodott, ha nem bánjátok, most nem segítek, csak elnézelődök itthon.
Estefelé megfőtt a szárma. Matil néném szedett egy kis tál apró káposztát híg lével, és megpróbálta megetetni Feri bátyámmal.
– Elképzelni sem tudod, mennyi káposztát ettem az elmúlt három évben. Főve és fővetlenül is, csak hogy legyen valami a gyomromban, de most meg nem eszem. Egy pár falatnyi avas szalonnára vágyom inkább, csak néhány kicsi katonára. Attól meg nem halok. Vagy ha mégis meghalnék, temessetek a péteri akácos temetőbe – tette hozzá nevetve.
Matil néném körbecsókolta, hogy annyi viszontagság után még képes nevetni, viccelődni. Csinált neki tíz pici szalonnás katonát a ropogós kenyérvégből. Csak akkorát, mint a kisgyereknek szoktak. Ő maga adogatta a falatokat a szájába. Megkínálta egy kis pohárnyi borral, amiből félálomban ivott pár kortyot. Nagyapám és Nagypál betámogatták a szobába. Matil néném gatyára vetkőztette és betakarta dunyhával.
Két napig aludt, csak egyszer ébredt fel. Ekkor Matil néném beleerőltetett egy bögre langyos, felvizezett tejet. Kitámogatta a ház végébe, ahol levizelte a diófa törzsét, aztán visszakóválygott a meleg szobába a dunyha alá. Matil néném ügyelt a kemence melegére.
Két nap múlva, estefelé ébredt fel. Felszította a petróleumlámpát, magára terítette a báránybőr béléses kabátot, belebújt a bőrfejű papucsokba, és kiballagott az udvarra. Matil néném az istállóban a tehén alatt igazította az almot. Feri bátyám megállt az ajtóban, a szemöldökfában kapaszkodva megsodort egy cigarettát, és rágyújtott. Matil néném a töltényhüvelyből készített öngyújtó kerekének surrogására vette észre, hogy az ajtóban áll.
– Az Isten szerelmére, mit csinálsz itt kint, a hidegben?
– Láthatod, egy kézzel sodrom a cigarettát – mondta mosolyogva. – A katona egyik keze mindig a fegyverén kell, hogy legyen. Ezért kell megtanulnia egy kézzel rágyújtani.
– A csuda tud rajtad eligazodni. Két napja még azt hittem, itt pusztulsz el a kimerültségtől, most meg bűvészkedsz a rágyújtással – mondta szeretetteljesen Matil néném.
– Két napja még úgy is volt, de ma már nem. Holnap ebédre már szármát együnk!
Feri bátyám, szigorúan betartva a lágerorvos utasításait, fokozatosan növelve az ételadagokat, így két hét alatt rendbe jött. Ezalatt volt hasmenése, szorulása, szélgörcse, gyomorgörcse, remegett a keze, lába, de megúszta ennyivel. Leginkább a galambleves, a lágy puliszka langyos tejjel és az édes sült tök szolgálta a gyógyulását. A koronát a négy ág túrós rétes tette fel a kúrára, amit egész nap elcsipegetett. Másnap megkockáztatott egy tányér kocsonyát, Nagypál receptje szerint. Ebbe sem pusztult bele.
Matil néném kímélte, nem hagyta semmihez nyúlni, így csak ide-oda ténfergett az udvaron, a műhelyben, az istállóban. Unalmában pótolta a tetőkön a korhadt kalapdeszkákat. Matil néném folyton kilesett rá, nem esett-e le a létráról. Kicserélte a törött ablaküvegeket, befoltozta a kerítés lyukait, egy hónap múlva új gyalupadot készített, akkorát, hogy minden munkát elvégezhetett rajta.
Volt egy füzete, teli háború előtti megrendelésekkel. Végigjárta biciklivel mind, aktuálisak-e még. Kivétel nélkül azok voltak. Ezeken kívül szinte minden házon ablakot, ajtót kellett üvegezni. A negyvennégy októberi orosz invázió nem múlt el nyom nélkül. Évekig volt munkája minden nap. Alig győzte, de fáradhatatlanul csinálta az asztalokat, hokedliket, szekrényeket, ágyakat, üvegezést, ajtókat, pászítást, mindent, amit kértek.
Matil néném is varrta a ruhákat, paplanokat, szegte a függönyöket. Már a háború előtt csinált grillázstortákat. Újra átnézte az ide vonatkozó recepteket. Napról napra jobban sikerültek a formák. Híres grillázstorta-készítő lett. Lakodalomra Szegedtől Kecskemétig csak nála rendeltek díszes tortákat égetett cukorból turbékoló galambpárral, tyúkkal-kakassal-csibékkel, keresztelőre, áldozásra angyalkákkal. Sokszor segítettem neki, ha túlvállalta magát. Először az alapanyagot készítettük el. Ahány kiló cukor, annyiszor fél kiló apróra darált dióbél kellett hozzá. A cukrot csak erre használt lábasban, sűrű kavarással megolvasztotta, aranyosra barnította, hozzáöntötte a diót, simára kavarta, majd szétterítette a kövön, és fél centis vastagságúra nyújtotta. A torta vázához szükséges lapokat dikkelővel kiszabta, a kerek formákat poharakkal, pogácsaszaggatóval vágta ki, a többit szabad kézzel alakította virágokká, indákká. Nekem adta a forró masszát, hogy virágszirmokat gyúrogassak belőle, sziszegve, egyik kezemből a másikba dobálva hűtöttem az anyagot, hogy dolgozni tudjak vele. A turbékoló galambok, kakasok, tyúkok, csibék testéhez a mintázó formákat cukorrépából, krumpliból faragtuk ki, a nedves felületükről könnyen levált az égetett cukor, a menyasszony-vőlegény alakját szabad kézzel gyúrtuk, és barnára égetett cukormasszával ragasztottuk össze a részeket. Végül a feliratokat és a díszítményeket kemény habbá vert tojásfehérjével róttuk fel, ehhez tölcsér alakú kinyomót hajtogattunk. Matil néném a díszítéshez színes drazsékat hozatott Kistelekről, amiket a fehér habcsíkokba nyomkodtunk, és ettől változatossá vált a mű. Végül a friss házasok asztalára került az égetett cukortorta, ahol tényleg vége lett. Az ifjú pár szobrát levették róla, és a torta testét a vőlegény az asztalra helyezett kosárba „csapta”. Megszámolták, hány darabra tört, annyi évet élnek majd együtt, aztán még több darabra törték a tortát, és szétosztották a gyerekek között.
Feri bátyám minden este kirakta a keresetét az asztalra, az utolsó fillérig. Matil néném mellé tette a varrás- és grillázspénzt. Gondosan megszámolta, és felírta egy kockás irkába. Aztán mindet berakta egy dobozba, és elrejtett a szobában egy titkos helyre. Feri bátyám egyszer sem kérdezte, hová rakta, mennyi van. Az aprót számolatlanul besöpörte egy zacskóba. Ez lett a költőpénz dohányra, petróleumra, gyufára, tűre, cérnára, bokszra, illatos szappanra, cipőre, kendőre, kalapra.
Matil néném leghőbb vágya volt, hogy Pusztaszerre költözzenek, a „faluba”. Szép új házra gyűjtött.
Feri bátyám biciklivel vitte a szerszámosládáját. Akár tíz kilométert is tekert naponta. Néha úgy beragadt a bicikli kereke a sárba, hogy a vállán kellett hazacipelnie. Máskor szinte végig tolta a tengelyig érő homokban. Motorbiciklire vágyott, hogy a távolabbi munkákat is könnyedén elvállalhassa.
Matil néném egy szombati napon ünneplőruhát készített a szék karfájára. Szépen felöltöztek. A néném kendőbe hajtogatta a pénzt, és berakta a ridikülbe. Begyalogoltak Pálmonostorra, onnan pedig busszal Félegyházára mentek. Megvették az egy éve megrendelt fekete színű, piros üléses, százhuszonöt köbcentis Danuviát, két kék bukósisakkal.
Feri bátyám folyamőrként, ha éppen nem a vízen volt, oldalkocsis Zündappal járőrözött a gátakon, kitűnően megtanult vezetni. Felültek hát a motorbiciklire, és hazamotoroztak Újosztásba. Egyenest Nagypálékhoz mentek, bemutatni az új motort. Amíg az asszonyok megbeszélték a vásárlás körülményeit, addig a férfiak áldomásként megittak fél liter pálinkát.
Attól fogva Feri bátyám elvállalta a tömörkényi, csengelei, szentkúti, kisteleki munkákat is.
Úgy esett, hogy egy kisteleki munka során megkereste a KTSZ asztalosműhely vezetője, hogy ideje volna abbahagyni a maszekolást. Ezt ne felkérésnek, inkább társadalmi elvárásnak tekintse. Feri bátyám tudta, hogy ez határozott parancs, amit nem lehet visszautasítani. Attól kezdve mint Kisipari Termelő Szövetkezeti asztalosmester dolgozott Kisteleken. Ugyanakkor elvégezte a korábbi kuncsaftok körében a kért faipari szolgáltatást, így kicsivel többet is keresett, mint korábban, és nyugodtabbak is lettek a mindennapjai.
Hamar megismerte a munkahelyi demokrácia ízét. Ha valami jól sikerült, annak számtalan gazdája is akadt, ha valami rosszul sült el, annak egy sem maradt. A KTSZ ebből a szempontból maga volt a paradicsom. Nem kellett munka után járni, csőstül jöttek a megrendelések.
Mindenre volt bőségesen anyag, és bőven volt idő is. Feri bátyám maszekként ahhoz szokott, hogy a teljes munkafolyamatot maga csinálja végig. Ha például ajtót készített, abba az üveget, zárat, pántokat is ő rakta bele, és a kész ajtót is ő állította be. A KTSZ más volt. Voltak jó és jobb mesterek, de voltak náluk hanyagabbak is, akik ha nem jól rakták az ajtóba a pántokat, máris nem úgy csukódott, ahogy elvárható volt. Minden mással is így volt. Elterjedt róla, hogy magányos farkas. Igazából az is volt.
Matil néném hatvanöt nyarán megint ünneplőbe öltöztette Feri bátyámat, és elmotoroztak Pusztaszerre telket venni. Az összes faluszéli birtokot megnézték. Nem volt sok. Feri bátyám a Lenin utcai focipálya végében fekvő telket választotta. Kicsit partos lefutása miatt jó fekvésű a szőlőtelepítéshez, a focipályát tekintve legalkalmasabb a meccsek nézéséhez.
Érveit Matil néném is elfogadta, és azonnal mentek a tanácsházára, hogy bejelentsék vásárlási szándékukat. Délelőtt tízre telektulajdonosok lettek.
– Mondd, Matil! Mennyi pénzt takarékoskodtál össze a házépítésre? – kérdezte Feri bátyám, mikor hazaértek Újosztásba.
– Pont annyit, ami elég rá, de még a tervezésre is. A vályogot nekünk kell kivetni.
A vályogvetés kemény férfimuka. Ehhez képest a lehegői vályogvető kubikokban sok nő és suhanc dolgozott a férfiak mellett. Matil néném túltett mindannyiunkon. Hamar összeszervezte a közelebbi rokonságot. Feri bátyám, Palcsi nagybátyám és felesége, Irénke, akit ángyikának szólítottunk, mi, a három unokatestvér, Kisferkó, Misike, a bátyám és én lettünk a vályogvető brigád. Matil néném ismerte a vályog pontos összetételét és a technológia részleteit. Egy régebbi kubikot folytatva letalicskáztuk a talaj felső rétegét, míg elértük a szükséges agyagot. Huszonöt centis vastagságban felástuk, majd kapákkal egyforma, ökölnyi darabokra vágtuk az egész réteget, aztán annyi vizet hordtunk rá a szomszédos gödörből, hogy éppen ellepje, és taposni kezdtük, amíg sár lett belőle. Azután harminc centi vastagon megterítettük szalmaszecskával, amit sűrűn egymás mellé lépegetve beletapostunk az agyagba, újra meg újra felkapáltuk, és megint tapostuk. Ezt a műveletet egész nap csináltuk, így megkaptuk a kellően homogén, vályognak való masszát.
Aztán fogtuk a vetőládákat, kimarkoltunk annyit a malajból, amivel megtelt a láda, a tetejét léccel lehúztuk, tenyérrel lesimítottuk, a keretet kihúztuk a gyepre, ahol szép rendre igazítva kiborítottuk. Matil néném beosztotta a munkát aszerint, éppen hányan voltunk. Voltak vetők, kihúzók, és alkalmanként mindannyian taposók voltunk. Futószalagon ment a vályogvetés. A kivetett válykokat hetente kellett forgatni, lapjáról élére, majd megint lapjára, amíg kellően kiszáradtak. Legvégül prizmába raktuk, ami megvédte a szétázástól.
Tapostuk, gyúrtuk az agyagot és a töreket hajnaltól estig, azt sem tudom, hány napig. De a szükséges vályog októberre ott volt a telken.
Közben a terv is elkészült. Feri bátyám télen megcsinálta a nyílászárókat. Lajos sógor kőműves fia, Lajos tavasszal nekifogott az építésnek, és őszre Matil néném és Feri bátyám beköltöztek az új, fürdőszobás, központi fűtéses házba.
Feri bátyám attól fogva a kerítésre könyökölve nézte a futballmeccseket. A kezdő sípszó előtt leengedte a két utcai redőnyt, nehogy a mellé lőtt labdák betörjék az üveget. Aztán odakészített a hokedlire egy kancsó kövidinkát és egy üveg szódát.