A Liberanos Akadémia 2026-os pályázatára érkezett alkotás.
Már vagy egy órája ültünk ott, a babfőzelék teteje egészen megkövült és bőrösödni kezdett. Farkasné fehér garbóban és pepita zakóban vörös, hegyes körmeivel dobolt az asztalon, a hipószagú nejlonterítő surrogott az ujjai alatt.
Addig nem megyünk sehova, amíg meg nem eszed.
A szája tudálékosan ficánkolt. Artikulálás, mindig ezt a szót mondta, amikor verset tanultunk. A rózsaszín rúzsát bámultam, középen kicsit már lekopott. A menza rég zárva volt, mindenki a napköziben kornyadozott vagy hazament, a máskor hangosan rikácsoló konyhásnénik lapítva mosogattak és készítették össze az éthordóikat.
Akkor már évek óta cseleztem ki a rendszert. Én ugyanis egész alsóban csak lekváros tésztát (esetleg grízeset) ettem volna, semmiképpen sem paradicsomos káposztát, borsos tokányt és főleg nem babfőzeléket sertéspörkölttel. A legegyszerűbb az volt, ha be sem mentem ebédelni, de a napközis Árpi bácsi gyakran szúrópróbát tartott az udvaron játszó gyerekek között.
Voltál ebédelni, Szabina?
Így sajnos hazudozni kellett, de bele lehetett jönni. Amikor nem tudtam ellógni az ebédet, átkanalaztam a Bihari Krisztinek a másodikat, mert ő mindent szeretett, amiért nagyon irigyeltem. Ha a Kriszti sem volt opció, akkor meg olyankor vittem vissza a tálcát, amikor se a konyhásnénik, se az Árpi bá nem figyelt. Aztán már csak az otthoni ellenőrzésen kellett átjutni. Ott nehezebb volt hazudni, mert tudtam, hogy miattam pocsékba megy az ebédpénz. De a bűntudat olyan volt, mint egy kád forró víz, eleinte sziszegtem, aztán szépen rámhűlt, és végül egész jól el tudtam ücsörögni benne.
Ötödikes lettem, amikor megérkezett az új igazgatónő, Farkasné Szabó Ildikó. Apró termetű, rövidre vágott hajú nő volt aránytalanul nagy keblekkel, városias ruhákkal, parfümillattal, adóellenőr férjjel. Farkasné vezette be a nagyszüneti sorakozókat az udvaron: az épp problémás gyerekeket kiállította elénk, és példabeszédekkel rendszabályozott meg minket. Ezek a sorakozók sokszor olyan hosszúra nyúltak, hogy a harmadik óra el is maradt, úgyhogy egy idő után mi már azért szorítottunk, hogy legyen fejmosás, és ne kelljen felelni töriből.
A babfőzelék fölött görnyedve az előző heti sorakozókon járt az eszem: a hatodikos Farkas Csabi és Fila Albert csokit loptak a büféből, úgyhogy a héten majdnem minden nap elmaradt a harmadik óra, mert Farkasnének mindig volt új mondanivalója az ügyről. Vajon holnap engem vesz elő, hogy mindenki előtt elmondja, milyen elkényeztetett és finnyás vagyok? Elképzeltem, milyen lesz majd ott állni lehajtott fejjel, mint ahogy az Albert meg a Csabi álltak, sírva fakadtam, a könnyem meg a taknyom belefolyt a főzelékbe.
Nem bőgni kell, hanem rendesen ebédelni, Szabina.
A konyhásnénik hangos szatyorzörgettéssel jelezték, hogy bezár a bazár, megy a hármas busz, amivel nekem is mennem kellett haza. Farkasné tudta, hogy el kell engednie.
Menj a buszodra, de nehogy azt hidd, hogy ezzel végeztünk.
Magassarkú csizmájában fontoskodva kicsattogott, a konyhásnénik hangosan viszontlátásráztak, aztán felélénkülve hazaindultak.
Otthon egy szót sem szóltam az egészről. Ha apu megtudja, biztos megint kioktat, hogy nem lehet mindig lekváros tésztát enni, és igenis meg kell enni a főzeléket, attól fogok nagyra nőni, igaza van a Farkasnének. Kicsit kaptam, hogy miért nincs kész a házim, mit csináltam a napköziben egész délután, biztos álmodoztam. Úgyhogy besunnyogtam a gyerekszobába leckét írni.
Másnap rettegve mentem iskolába, biztosra vettem, hogy én leszek az aznapi szónoklat témája, de Farkasné megfeledkezhetett rólam, mert még sorakozó sem volt. Délben sem tartott rajtaütést a menzán, de láttam, hogy a konyhásnénik árgus szemekkel engem figyelnek, hogy mennyit merek a színtelen húslevesből, hogy jövök-e másodikért. Gyümölcsmártásos hús volt rizzsel, mindenki erről beszélt a nagyszünet óta, a többiek imádták, én meg kussoltam, mert szerintem undorító volt, de gondoltam, legalább majd át tudom kotorni a Krisztinek. Persze nem tudtam, mert a Margitka néni végig engem fixírozott a kiadó ablakból. Beleturkáltam kicsit, úgy csempésztem vissza, aztán gyorsan kisurrantam.
Szalai Szabina! Gyere csak vissza!
Úgy tettem, mintha nem hallanám a kiabálást, kiszaladtam az udvarra, és elvegyültem.
Ahogy múltak a hetek, a konyhásnénik figyelme lankadni kezdett, Farkasné pedig a közelgő szavalóverseny szervezésével volt elfoglalva. Én bezzeg nem felejtettem el a főzelékes ügyet. A félelmem már elvékonyodott, helyette nagyon dühös voltam, hogy csak ültem ott és bámultam a kocsonyásodó pörköltet meg a Farkasné rúzsát, ahelyett, hogy visszabeszéltem volna, mint otthon. Persze nem meséltem el senkinek, magamban mérgelődtem éhesen.
Egy nap apu pásztortarhonyát csinált ebédre, én pedig egy tokányos nappal a hátam mögött érkeztem haza. A villával matattam az ételt és fintorogtam.
Mit vágod a pofákat?
Nem szeretem.
Múltkor még szeretted. Mit akarnál akkor ebédelni?
Lekváros tésztát.
A lekváros tészta nem étel. Nézd meg, a húgodnak bezzeg hogy ízlik!
A Hugi kicsi, és mindent betöm, még a kutyaszart is megenné.
Éreztem, hogy valami nekicsapódik a tarkómnak, aztán beleesett a fejem a tányérba. A következő emlékem, hogy anyu a kádban szedegeti a hajamból a tarhonyaszemeket, és közben fojtott hangon mondja apunak, hogy nem vagy te normális, Gábor. Aztán odahajol, nagyon sok puszit ad, és csikisen a fülembe suttog.
Majd holnap csinálok neked lekváros tésztát.
De nem csinált, mert amikor másnap (egy sárgaborsó-főzelékes nap után) hazaértem a suliból, a házunk ajtaja zárva volt, és senki sem volt otthon. Összezavarodtam, nem volt nálam kulcs, hiszen anyu meg a Hugi mindig otthon voltak.
Bementek a kórházba!
A szomszédból Kálmán Ancsa óbégatva trappolt felém a kulcsunkat csörgetve.
Volt valami a Hugival, félrenyelt, apád szaladt, hogy hívjunk mentőt, hát, jó sokára értek ide, az biztos, anyád hagyott cetlit.
A konyhaasztalon volt egy ötszázas és a levél, hogy a Hugival baj van, és én is menjek fel az ötös busszal Kaposvárra a mamáékhoz. Elvégeztem a kivonást, a pénz több volt, mint amennyibe a buszjegy került. Eltekertem a boltba, üres volt, csak Éva néni irkált valamit szigorúan a nagyfüzetbe. Levettem a polcról egy szélesmetéltet és egy baracklekvárt. Remegő térddel vittem a kasszához a bűnös árut, az Éva néni biztos kiszúrja, és holnap majd visszamondja anyunak, miket vásárolgatok, de Éva néni arca nem rezzent, csak beütötte az összeget.
Hazaérve le sem vettem a cipőmet, csak elővettem a nagy fehér lábost, teleengedtem vízzel, és félve begyújtottam a Karancson a legnagyobb lángot. Fakanállal támasztottam meg a gombot, hogy ne aludjon el, mert akkor felrobbanok, ez köztudott. Egy örökkévalóság volt, mire felforrt a víz, és én az egész csomag tésztát belezúdítottam. Fogalmam sem volt, meddig kell főzni, úgyhogy szemmel tartottam, hogy mikor néz ki kábé úgy, ahogy szokott. Csak vártam és vártam, szorosan fogtam közben a baracklekvárt. Otthon mindig csak a mama házi lekvárja volt, annak meg le kellett először kaparni a penészt a tetejéről, és volt valami furcsa, csípős íze, mintha kicsit szénsavas lenne. Amikor a víz már eltűnt, és a főtt tészta illata betöltötte a konyhát, elzártam a gázt és nagyon óvatosan leemeltem a fazekat a tűzhelyről. Letettem a kis konyhaasztalra, kinyitottam a lekvárt, és az egészet egy placcsanással rákotortam a tésztára, aztán egy nagy fakanállal összekevertem. Nehéz volt, mert nyápic voltam, de végül a tészta cuppogva megadta magát. Még forrón falni kezdtem, csak úgy, a hokedlin térdelve, és tudtam, hogy az egészet meg fogom enni akkor is, ha beledöglök.
Harminc éve minden családi ebédnél felemlegetjük azt a napot. Hogy mi lett volna, ha az apu kicsit apróbbra, nagyobbra vagy más alakúra vágja a húst a tarhonyába, vagy ha kicsit előbb, kicsit jobban tudja a Heimlichet. Akkor most a Hugi is itt lehetne, bizonyára sikeres ügyvéd vagy híres színésznő lett volna belőle. Én ilyenkor szomorúan bólogatok a többiekkel, hogy igen, bizonyára. És közben a hatalmas fazék gőzölgő tésztára gondolok. Bolti lekvárral.
Fotó: Klaus Nielsen, kép forrása: Pexels