Makula Ferenc. Élt 3 évet. Nyugodjék békében! Így követték egymást a sorok az apró koszorú szalagján. A sírral szemben két megtört fiatal ült a tavaszi napsütésben. Éppen 9 hónap telt el a szörnyű eset óta.
9 hónap… ennyi idő alatt már szülni is lehet. Jocónak ezt persze sosem mondaná, párját már a baleset előtt is hamar elkapta az ideg. Pedig csak kéne beszélni, nem jól van az, hogy megesz minket a gyász. De hát ha nem lehet, akkor nem lehet. Félt is egyébként, biztos volt benne, hogy Jocó őt hibáztatja. Hát persze, hiszen én voltam ott, hiszen én kértem meg a drága szívem, hogy a kis kezecskéjével nyúljon a begurult födőért. De hát mit tudhattam én? Mióta be volt már vezetve a zsinór, aztán sose volt belőle gond. Én is hányszor nyúltam már ide is, oda is, aztán mégis én maradtam itt őhelyette. Pedig nem gondolkodnék ám egy másodpercig sem, ha a jóisten megadná, már cserélném is magamra a kis szívemet, halnék helyette bármikor. Jó nekem akár a pokol is. Mit tudhattam én, hát honnan tudhattam volna, hát a Gézánál se volt belőle baj soha, hát még mondta is, nem kell ám aggódni, korrekt munkát végez. Nem tenne ő olyat, amiből nekünk bajunk eshet! Hát aztán, most meg ez van. Maradtunk magunkra, drága Ferkóm nélkül. Édes drágámat mindenki imádta, ment mindig, meg nem állt egy percre sem, lébecolt mindenfelé, barátja volt az mindenkinek. Drága jó istenem!
– Kis kenyér nem kell? – fordulok Jocó felé. – Napok óta nem ettél, elgyengülsz, vegyél! – Jocó persze megint csak a fejét rázza, a temetőbe se akaródzott neki kijönni, de mondtam neki, ki kell gazolni, ne mondják ránk, hogy nem törődünk a Ferkómmal.
Drága Ferkóm, milyen jó feje volt, lekörözött az még minket is. De hát hiába volt olyan ésszel, mint a magyaré, hát nem lehet itt ezekből semmi se, nekünk se jutott más, csak ez a közmunka. De legalább ennyi van… másutt ennyi se jut. Elég is valamire belőle. Mondjuk ez a kis sírt, édes Ferkómnak, ezt abból nem lehet kifizetni. De istenemre mondom, vissza fogjuk fizetni, ha beledöglünk is, nem marad szégyenben a Ferkóm sírja.
Jaj, nem jól van ez így. Nem élet ez, ami itt van. Csak vagyunk, élünk valahogy, némán, mint a kuka. A gyerekek se bírják már, én meg… én se bírom. Ha mondana valamit, legalább kiabálna, nekem esne vagy elhordana mindennek… még az is jobb volna. De semmi. Csönd van. Ül rajtunk, mint a vizes pokróc.
***
Nem bírok ránézni se. A szemébe? Nem… nem megy. Lehet, soha nem is fog már. Csak ülünk itt. Üres minden. Elment. Elment a Ferkó. Az én egyetlen megmaradt fiam. Kilenc hónap eltelt, de mintha csak tegnap lett volna. Minden nap hiányzik. Nagyon. Nagyon fáj. Nem lehet elmondani, mennyire. Tudom, a Móni is szenved. Látni se kell, érzem én azt. De nem tudok beszélni vele. Nem jön ki a szó. Nappal is rossz, éjjel is rossz. Minden perc rossz. Sírnék ám én, ha menne. De nem megy. Csak nézek magam elé. Elbuktam. Elbuktam apaként, elbuktam emberként. Mondják a brigádban, csak menni kell tovább, majd könnyebb lesz. Mit tudnak ezek erről? Semmit. A felét se. Csak beszélnek. Nekem nem maradt senkim. Semmi. Nincs már miért fölkeljek reggel. Belül mar… mint a sav. Csendben, mindig. Magamban vagyok. A titkommal is… meg ezzel a nyomorult bánattal is. Üvöltenék. De nem megy. Csak ülök, és tudom, hogy minden összetört, és nem rakom már össze. Esküszöm, odaadnám mindkét kezem, ha a gyerekem visszajönne. Ferkóm… te voltál mindenem. Te töltötted ki azt az űrt, amit más nem tudott. És most már… nincs senki. Se te, se remény. Lehet, hogy ez jutott nekem. Talán ez volt megírva.
– A csücskét megenném – mondom mégis Móninak.
(Fotó: Narmin Hasanova, kép forrása: Pexels)