A Liberanos Akadémia 2026-os pályázatára érkezett alkotás.
Tetszik ez a kis kuckó. Pedig mennyire aggódtam, hogy mi lesz itt velem. Az ember annyi rosszat hall ezekről a helyekről, és láss csodát! Saját ágy, pici kis mosdó WC-vel, és még egy aprócska ablak is van a szobán, amin keresztül minden reggel besüt a nap és cirógatva ébreszt. Tegnap egy szürke gerlepár telepedett a párkányra. Élmény volt látni násztáncukat.
Anyám utálta a galambokat. Meg mindent, ami él és lélegzik. Kislányként hányszor könyörögtem neki egy kiskutyáért vagy kismacskáért. Ide aztán semmi szőrös be nem teszi a lábát apádon kívül, vernyogta, miközben állát magasra emelve, csúf grimaszban majdnem összeért felső ajka az orrlyukával. Már akkor tudtam és éreztem, hogy lételemem a gondoskodás. Háziállat híján a kert madaraival játszottam a magam módján. Szalonnadarabkákat és kenyérhéjat csentem el apám tányérjáról, azzal etettem őket, míg anyám rajta nem kapott. Addig szidott apámnak, míg az mérgében elővette a nadrágszíját, és úgy elfenekelt, hogy a kékeslila hurkák miatt alig tudtam a fenekemen megülni. Másnap csurom pisisen ébredtem.
Nem is tudom, miért jutott eszembe ez a történet. Na, mindegy. Alig várom már az első találkozást a többiekkel a hímzőszakkörön. Kisiskolásként imádtam rajzolni, papírt hajtogatni, de minden egyebet is, amihez szükség volt egy kis kézügyességre. Egyik alkalommal elvittek bennünket egy fazekasmesterhez, ahol ki lehetett próbálni a korongozást. Ahogy az agyag a kezemhez ért, eggyé váltam vele. Formálódott, alakot öltött, ahogy végigcsúsztattam a sikamlós matériát a nedves ujjaim között. Egyre csak nőtt, mereven az égnek ágaskodva, mint egy totemoszlop. Végül anyák napi tulipános hamutartó lett belőle. Emlékszem, fülig érő szájjal, csillogó szemekkel nyújtottam át anyámnak a műalkotásomat. Igazán büszke voltam rá. Azt hiszem, örült neki, bár amikor megsimogatta a buksimat, annyit mondott, lesz ez még jobb is. Másnap, amikor hazajöttem az iskolából, a tulipános hamutartó darabkái a kukából néztek vissza rám.
Egy kis teremben 10-15 nő gyűlt össze. Mindannyian leültünk egy-egy asztalhoz, ahova már elő voltak készítve az eszközök. Különböző fonalak, tűk meg napraforgós és mandalás hímzősablonok sorakoztak egy ütött-kopott fémdobozkában. Leültem egy korombéli, vörös hajú nő mellé, aki maga elé bámult. Talán a fonalakat nézegette? Vagy a tetoválásait a kezén? Borzalmasan nézett ki a karján az a hatalmas halálfej, aminek a szemeiben egy távoli dátum volt bevarrva: 2030.01.30. Édesanya nem hitt volna a szemének. Mindig mondta, hogy ezek a huligánok képesek lennének megölni a saját anyjukat is.
A szakkörvezető mosolytalan, 40-es évei elején járó nő, akinek a hangját a sok cigaretta férfiassá mélyítette. A kolléganőmre emlékeztetett az óvodából. Én egészen jól kijöttem vele, de a gyerekek féltek tőle. A szülők is panaszkodtak rá, mert túl sokat követelt a gyerekektől. Aki nem engedelmeskedett, azt az öltözőbe száműzte. Kisvártatva oltári bömbölés hallatszott. Botrány lett belőle. Könyörögtem a vezetőnek, hogy ne rúgja ki, mert a férje agyonveri.
Szóval a kedvetlen szakkörvezető felszólított, hogy mutatkozzak be a többieknek, meséljem el, miért vagyok itt. Zavaromban annyit tudtam kipréselni magamból, hogy a szerencsés véletlennek köszönhetően a szabadságomat töltöm itt, és egyelőre nagyon élvezem. A halálfejes felemelte a tekintetét. Arcán vészjósló árnyék suhant át, szeme összehúzódott, ajkai hatalmasra nyíltak, mintha el akarta volna nyelni az egész világot. Síron túli hangon felkacagott. Esküszöm, a hideg futkosott a hátamon.
A kellemetlen délelőtti események után sikerült asztalt foglalnom a könyvtárban. Nem számítottam semmi különlegesre a polcokon, bár én a régi klasszikusoknak kifejezetten örültem. Dosztojevszkij Félkegyelműjére esett a választásom. Évtizedekkel ezelőtt olvastam. Kikölcsönöztem, és visszavonultam vele a szentélyembe. Itt senki sem zavar meg vacsoráig. Faltam a sorokat. Újra megtaláltam az összes szereplőben önmagamat. Miskin karaktere állt hozzám a legközelebb, aki mindig mindenkinek jót akart, de saját magát képtelen volt előtérbe helyezni. Egyetlen pillanatra sem sikerült neki. Ahogy nekem sem. Amikor Miskin arról mesél, hogyan erőszakolják meg Marit, az egyszerű falusi lányt, kiesett a könyv a kezemből. A könnycsatornám megtelt könnyel, de nem engedtem, hogy kifakadjon. Rég kiszáradt, vagy belefagyott az emlékek sűrűjébe. Egy fiatal lány elgyötört sziluettje jelent meg, elszaggatott ruhában, dagadtra sírt szemekkel. Felismerem, hiszen én vagyok. Követi egy eltorzult férfi arca. Ismerem őt. Olyan közel érzem magamhoz, hallom ziháló lihegését. Felsikoltok. Elég! De a képek peregnek tovább megállíthatatlanul. Később látom magam anyám előtt térdepelni, ahogy erősen kapaszkodok elnyűtt otthonkája szélében. Hangok nélkül zokogok. Anyám eltol magától, és undorral a szája szélén üvölti: Te Kurva! Azóta nem sírtam, apám temetésén sem.
Délutáni merengésemből éktelen ordítás zavar meg. A szomszédban történhetett valami. Csend, majd pár perccel később rohanó léptek zaja. Ideges beszélgetésfoszlányokból sikerült annyit kivennem, hogy valaki meghalt. Emlékszem, anyám is ordított, amikor reggel apám kihűlt teste mellett ébredt. Se előtte, se utána nem láttam őt annyira törékenynek és kétségbeesettnek. Igaz, elég nagy hajcihővel és decibellel adta elő mindezt. Apám szürkéskék teste, sötétlila szája volt a bizonyítéka annak, hogy álma már az örökkévalóságban folytatódik tovább. Orvost hívtam, anyámat meg konyakkal vigasztaltam. Nem volt túl jó ötlet, mert folyamatosan azt hajtogatta: mi lesz most velünk, kislányom, jaj istenem, mi lesz velem apád nélkül. Amikor elvitték apám testét, a lakás megváltozott. Hűvös lett, a falak élettelenné váltak. Az idő súlyos csendként nehezedett ránk. Anyám magába roskadva gubbasztott a kanapén. Leültem mellé, és az ölébe hajtottam a fejem. Nem nézett rám, de meleg kezével az arcomat simogatta. Életem legszebb három hete következett. Anyám lelke mintha valahol egészen máshol járt volna, de a teste nagyon is jelen volt. Kiszolgáltam, a kedvét kerestem, dédelgettem, és most először hálás volt mindezért. Édes kicsi lányomnak hívott, köszönte, hogy nem hagyom magára. A temetés után, egy keddi hajnalon megjelent az ágyamnál, és apám karikagyűrűjét kereste. Azzal vádolt, hogy biztosan leloptam apám ujjáról, mielőtt elvitte a hullaszállító.
Másnap kocsival vittek át a bíróságra. Az épület ötlettelen, mérnöki kreativitást nélkülöző, szocreál förmedvény volt. Üvegablakai ridegen bámultak az érkezőkre. Nyomasztóan hatott rám. Szívem olyan erősen kalapált, hogy tisztán éreztem lüktetését a torkomban. Lábam fel-alá járt, ütemesen dobogtatva a padlót. Végre szólítottak. Nem érzékeltem a környezetemet, körbe sem néztem, csak ösztönösen válaszolgattam a kötelező kérdésekre. Az ügyész belekezdett a vádirat felolvasásába. Egy-két szót fogtam fel a hallottakból. Sodrófával ütötte, fojtogatta, késsel szurkálta. Tisztult a kép. A konyhában állok. A falinaptár december 31-et mutat. Burgonyás pogácsát hajtogatok a nyújtódeszkán. A kedvenc, pirospöttyös kötényem van rajtam. Kezem lisztes. Anyám megjelenik az ajtóban. Rám parancsol, kapcsold be a Kossuth rádiót! Engedelmeskedem. A liszt lecsorog a kezemről. Te istenbarma, annyi eszed sincs, hogy letöröld a kezedet, üvölti. Arcán a ráncok megfeszülnek. Itt fogunk csúszkálni a kövön. Gondolom, alig várod, hogy kitörjem a nyakamat, rikácsolja. Nem reagálok. Elfutok seprűért és lapátért. A rádióban rövid híreket olvasnak. A Szőlő utcai javítóintézet újonnan kinevezett igazgatója rugdosta a gondjaira bízott gyerekeket. Így kell ezekkel bánni! Az összes, mocskos börtöntöltelékkel, kiabálja túlharsogva a készüléket. De anyám, ezek még gyerekek, vágom közbe alig hallhatóan. Fel kéne akasztani mindet, mert olyan semmirekellők lesznek, mint te! Kezem a sodrófát markolja. A hírolvasó hangja szétmállik a konyha csendjében.
Fotó: Klaus Nielsen, kép forrása: Pexels