Róza nézte a kórházi takarót. Az anyja hófehér volt, mint a fal. A keze ráncos. Az ujjai úgy pihentek egymás mellett, mint valamiféle vékony csontok, amiket csak a bőr fed. A szeme csukva.
Néma csend volt a szobában, de Róza gondolatai annyira hangosan zakatoltak, hogy azt sem hallotta, lélegzik-e még egyáltalán az anyja. Valami ott motoszkált a gondolataiban. Valami, amit már évek óta szeretett volna elmondani az anyjának, de soha nem tette.
Több éve már, hogy alig beszéltek egymással. Szökőévben egyszer, ahogy mondani szokás. Amíg Panni kicsi volt, Róza még erőltette a hívásokat – jó példával akart járni Panni előtt. De ahogy Panni nőtt, Róza egyre kevésbé tudta elengedni a füle mellett a bántó megjegyzéseket. Mindig csak egy-egy odaszúrás. Mindig csak egy-egy tüske. Talán csak ő maga gondolta túl és találta sértőnek ezeket a megjegyzéseket.
Mint amikor kisgyermekként a fehér mellényt viselte, és az anyja azt mondta neki, hogy nincs semmi ízlése. Vagy amikor az anyja a barátnőinek azt mondta, hogy a lánya ambiciózus, de nem okos. Vagy amikor Róza eldöntötte, hogy pszichológiát akar tanulni az egyetemen, de az anyja lebeszélte róla, mondván, túl érzékeny, és mindent a lelkére vesz.
Azt is mondta neki, hogy ha szóba mer állni Leventével, felsepri vele a padlót. Róza ekkor már huszonkét éves volt, és csak azért is hozzáment Leventéhez. Nem sokkal később Panni is megszületett. Róza végül megbánta a házasságot, de nem vált el, mert akkor az anyjának lett volna igaza.
A kórházi szoba csendjében Róza könnyei csordogálni kezdtek. Az anyjára nézett, behunyta a szemét, és visszaemlékezett fiatalkori önmagára. Maga sem tudta megmondani, hogy miért nem szakította meg már akkor a kapcsolatot vele. Miért tűrte némán, éveken keresztül az elejtett megjegyzéseket. Érezte, tudta, hogy nincs ez így jól. Hogy nem kellene szótlanul tűrnie. Hogy nincs joga az anyjának bántania őt. Akkor sem, ha megszülte, és akkor sem, ha felnevelte. Akkor sem, ha ő az anyja. A rokona. A vére.
Emlékezett, amikor gyerekként egyedül sírt a szobában, és felnőtt akart lenni, hogy itt hagyhassa a szülei házát. Aztán Panni megszületésével minden megváltozott. Mert ő jó anyuka akart lenni – és úgy gondolta helyesnek, ha Panni ismeri a nagyanyját.
Végtére is, nem volt az anyja egy szörnyeteg. A főzés mindig is fontos volt a számára – hogy finom étel kerüljön az asztalra. Talán ezért érezte magát a ház urának. Aki bármit kimondhat. Aki dönthet – mások helyett is. Akinek igaza van. Ha a gyereke nem beszél vele, az csakis azért lehet, mert a gyerek a rossz. Ő soha, semmit nem vétett. Hiszen bántani sem bántotta soha. Legfeljebb kiabált vele. Vagy csak megfenyegette a bántással. De fizikailag soha nem ütötte meg.
Arról ő már nem tehetett, hogy Róza ennyire érzékeny lett. Bezárkózott. Nem beszélt az érzelmeiről. Ez csakis Róza hibája volt. Az ő hiányossága.
Hiszen a bántalmazás csakis fizikai lehet. A szavak csak úgy elszállnak, mintha ott sem lettek volna. Talán ezért is nem mondta el soha ő sem az anyjának, hogy mit érez. Vagy talán azért, mert feleslegesnek tartotta.
Róza kinyitotta a szemét. Az anyja szeme még mindig csukva volt.
Fotó: RDNE Stock project, kép forrása: Pexels