Születésem óta életem része a cerebrális parézis. Egy olyan állapot, ami megnehezíti a mindennapjaimat, de azzá tett, aki ma is vagyok. Egy neurológiai betegség, mely izomgörcsöket, egyensúlyzavart és hirtelen, akaratlan mozdulatokat okozhat. Az én esetemben születéskori agyvérzésből és ebből következett oxigénhiányból adódik. Koraszülöttként, hat hónapra születtem, spasztikus CP-vel, azaz legfőképp izomgörcsökkel küzdök. Ennek következtében nem tudok járni, és a kezemet is bizonyos határokon belül tudom használni.
Apám ezt sose tudta igazán elfogadni. Függőségének ez lehet egyik központi okozója. Kaptam már olyan mondatokat: „veled csak a baj van”, „belőled nem lesz semmi”, nevezett hülyének, és vágott hozzám sok hasonló kifejezést. Sok minden változott, ahogy nőttem, és ő egyre kevesebbet volt jelen az életünkben. Éltük a mindennapjainkat, apám kamionsöfőrként dolgozott, ritkán volt itthon, én és édesanyám pedig a családtagok segítségével oldottunk meg mindent. Iskolába jártam, gyógytornára, és mindennel megküzdöttem, amit az élet elém dobott. Tizenhat évesen felvételi előtt álltam, és azért hajtottam rengeteget, hogy felvegyenek a kiszemelt líceumba. A kezemmel adódó gondok miatt nem nagyon tudtam füzetbe, kézzel írni, így mindig számítógépen végeztem a házi feladataimat és az iskolai tananyagot. Ez rendkívül sok időt elvett, ugyanis a feszesség miatt a gépelés is lassan megy.
Édesanyám a mindennapi életben egy megtestesült szuperhős volt, 0-24-ben könyvelt, írt, telefonált, hadakozott, és az én problémáim mellett mindenki másét is igyekezett megoldani. Volt, hogy hajnali egyig fent maradt velem, másolta a leckéket, amelyekkel én lemaradtam a suliban, írta az általam diktált válaszokat a próbatesztekre, ő volt a kezem, amikor a sajátom kudarcot vallott.
Eljött a világjárvány… Mint derült égből villámcsapás, az oktatás is megváltozott. Hol online, hol fizikailag voltam iskolában. A tény, hogy a pörgős, aktív mindennapjaim teljesen átalakultak egyszerű kötelességek elvégzésére és túlélésre, borzasztóan megviselt. Egy napon, amikor ismét szemtől szemben láttam az osztálytársaimat, az osztályfőnököm felhívta édesanyámat, hogy a hátam mögött ülő fiú rosszul lett, pozitív lett a COVID-tesztje. Arra kértek, hogy engem is vigyenek haza, nehogy elkapjam. Nagyon szomorú voltam, hiszen a legelső gondolatom az volt, „mi lesz, hogyha karanténba kerülünk?” Mindenki azzal próbált nyugtatni, hogy ha semmit nem tapasztalok, rossz közérzet, fázás és ehhez hasonlók, akkor nem lehet semmi bajom. Másnap reggel lázasan és bedugult orral ébredtem, így engem is teszteltünk. Engem is utolért a vírus, és tisztában voltam azzal, lehetetlen, hogy édesanyámtól távol tartsam magam, mivel a reggeli öltöztetéstől elkezdve az esti pizsamába bújásig mindenben a segítségére szorulok. Teltek a napok, én egyre borzalmasabb fejfájással küzdöttem, és nem sokkal ezután édesanyámat is utolérte a király haragja, akire sajnos sokkal erősebben hatott. Temérdek gyógyszert kapott, borzalmas ízületi fájdalomtól szenvedett, ami a mai napig kíséri. Én egy hét alatt átestem ezen az egészen, de sajnos továbbra is ágyban kellett maradnom, hiszen édesanyám önmagát is alig bírta kihurcolni az ágyból, nemhogy engem. Napról napra tűrtem, görgettem a telefonom, és minden ébredésemkor ugyanaz a szoba, ugyanaz a helyzet, ugyanaz a kétségbeesés volt az első dolog, amit észrevettem. Feküdtem, vártam, és a világ egyszínűvé változott. A legnagyobb tehernek éreztem magam, amely egy ember számára lehetek. Édesanyám volt a Titanic, én pedig a jéghegy.
A lány, akinek minden nap legalább 5-6 programja volt, satuféket nyomott, és nem tudta, hogyan kezelje a hirtelen megállást. Nem volt fény az alagút végén, mindenhol csak a szürke falak, az unalmas reggelek és a percek, amik óráknak, napoknak tűntek. Bár sokan próbáltak segíteni azzal, hogy tonnaszámra hozták az ételt, az innivalót, de másfajta kontaktustól mindenki rettegett. Pár monoton nap után keresztanyám volt az egyedüli, aki azt mondta: „Nem érdekel a korona, bejövök a házba, rendet csinálok, felöltöztetlek, és meglátjuk, mi a helyzet anyuddal”. Ekkor volt másfél hete, hogy ágyban feküdtem, nem voltam megfürdetve, és az alapszükségleteimhez is nehezen fértem hozzá. Levette rólam a blúzomat, kicserélte a pelenkát, és bár félve, de kiemelt a kerekesszékbe. Végre ülhettem, több mint kétszáz óra fekvés után. Életem végéig hálás leszek keresztanyámnak azért, amit értünk tett. Közben minden nap beszéltem apámmal, és elhitettem vele, hogy jobban vagyunk, mert én is ebben a hitben éltem. Azonban édesanyám állapota napról napra romlott, és már arra kezdtünk gyanakodni, tüdőgyulladása van. Emlékszem, aznap, az utolsó online napom után édesanyám panaszkodott, hogy a légzése egyre szaporább, és a doktornő azt mondta, azonnal hívjon mentőt, hogy vigyék be a sürgősségire, részletes felülvizsgálatra. Hazajött apám is, de ekkorra anyum már olyan súlyos állapotba került, hogy elvitte a mentő, és azt mondták, bent tartják, míg nem javul az állapota. Abban a pillanatban tudtam, eljött a legrosszabb forgatókönyv, amire valaha gondolhattam volna… Én és apám egy fedél alatt, mindezt úgy, hogy ő életében nem volt ilyen hosszú ideig velem. Tudtam, hogy nem lesz türelme a rutinhoz, amit édesanyámmal megszoktunk. A fájdalom, hogy tehetetlen vagyok, ködös mocsárrá változtatta gondolataimat és a lelkemet. Rettegtem, hogy elveszíthetem azt, aki feketén-fehéren a mindenem, és aki nélkül nem élhetek igazán. Másnap engem kiengedtek a karanténból, újra mehettem iskolába. Nagynéném, aki általában segíteni szokott, valamint a gyógytornászom, aki heti több alkalommal járt hozzám, most is mellettünk volt, apám pedig ezt maximálisan kihasználta. Amikor megérkezett Karcsi, a gyógytornászom és egyben fogadott testvérem, aki mindent megtett, hogy kiizzadjam a lelkemet is, apám felszabadult sóhaj kíséretében már fordult ki az ajtón. Egy órával később, az alkoholtól csillogó szeméből kivehető volt, hová rohant fejvesztve. A büfébe. Egy nagy pohár sör és egy „jobb társaság” reményében.
Ennek ellenére apámmal voltak jó pillanataink is. Édesanyám két napja feküdt a kórházban, amikor szóltam a „górénak”, hogy borzasztóan éhes vagyok. Pár perc múlva apám gyerekkorom egyik kedvenc „uzsonnájával” lépett be az ajtón, amit csak én és ő szerettünk. Zsírban sült kenyér, csípős paprika, és egy jó adag zakuszka. Együtt vacsoráztunk, hosszan beszélgettünk, és örültem, hogy a járulékos veszteségek ellenére is vannak pozitív pillanataink. Látszott, hogy apámat az ital teszi azzá, akinek csak teher vagyok a vállán.
Viszont azokon a reggeleken, amikor ő öltöztetett, az ötödik elszakított pelenka után már lángolt a szeme, izzadt a tenyere és halkan szitkozódott, ezzel még inkább azt éreztetve, hogy nem vagyok más, csak egy óriási nehézség. Reggelente a melltartó, melyet mindig hordtam, nem rajtam volt, hanem a polcomra repült. Apámnak nem volt türelme feladni, mondván: „Anyád tanított, hogy ilyen fölösleges ruhadarabokat hordjál”. Beledugta a kezemet, én akaratom ellenére megfeszítettem, és ahelyett, hogy segített volna, inkább rám sem adta. Miután a pelenka megint elszakadt a keze között, lekáromkodta az összes szentet az égről. A türelmem és a lelkiállapotom pillanatok alatt romokba hullott, és semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy iskolában lehessek, mert addig legalább nyugodt vagyok. Otthon úgy éreztem, mintha börtönbe lennék zárva, ahol folyamatosan a lelkemet gyötrik és a felém támasztott elvárásokat építik. Eljött a félévi dolgozatok időszaka, amikor a tanárom megkérte apámat, jöjjön be segíteni, írja, amit diktálok. Apám minden egyes szavamat megkérdőjelezte, volt, hogy nem azt írta, amit én mondtam, veszekedtünk egész végig, és szörnyű volt hallani az osztálytársaim szájából, amikor azt mondták, érezték, hogy ebből verekedés lesz… Egyszerű szerencsével túlestem ezen is, és megkaptam a legjobb jegyet a romániai rendszer szerint. Este pedig gonosz mosollyal nekem szegezte: „Látod, minden nap össze kell vesszünk, és akkor biztos tízest írsz!” Reméltem, hogy nem kell többet együtt dolgoznunk. Azonban a következő nap csak rosszabb volt… Órákon át gyakoroltam, a kezem lassúsága ellenére is minden energiámat beletéve. Apám ebből csak annyit vont le, hogy: „Be vagy tanítva minden hülyeségre, és anyád is csak arra tanít téged, hogy bölcsködj nekem”. Megfogta a tízoldalas felvételi tesztet, összegyűrte, és bevágta a kukába. Nem volt kedve betenni füzetről füzetre a nyomtatott lapjaimat, ugyanis azt hitte, az vagyok, aki ő, akinek elég, hogy szimplán átmenjen a vizsgákon.
Ezután le szerettem volna feküdni. A kerekesszékből áttett az ágyba, nem akart levetkőztetni, mert „este tíz óra van, és még egy pohár bort se tudott meginni”. Láttam rajta, hogy nem találja a helyét és sóvárog az ital után, egyre mérgesebben beszélt hozzám. Kisétált a konyhába, és hallottam, ahogy tölt magának egy pohár bort, meggyújt egy cigit, mivel, ahogy ő szokta mondani, „Nem vagyok részeg, csak előrehaladott ittas állapotban vagyok.” Mikor visszatért a szobába, az előbb említett állapotban, szidta, ócsárolta a családomat, legfőképpen nagymamámat, veszekedtünk, mert az ígéretei ellenére is megitta azt a pár pohár bort.
Elkezdődött a hegyomlás. Apám szavaival élve: „Anyád minden pénzünket a saját cégébe fektette, dugta a pénzt, mindig csak magának gyűjtött, a blokkot is, amit először vettünk, el kellett adjam, mert anyád nem írta alá a papírokat a kölcsönre, amikor a kórházban volt veled… Anyád és nagyanyád úgy éltek, mint egy leszbikus házaspár, mindig mamád volt az első. Anyádnak indulnia kellett, amint nagyanyádnak baja volt, pedig ő is csak egy vén f*sz”. Ez azért zavarta mindig, mert ő sosem egyezett jól a saját édesanyjával. Apám számára minden csak a pénz körül forgott, és örülnöm kellett volna, hogy így elrendez, mert ezért ő nem kap pénzt. Fájdalmamban, dühömben, kilátástalanságomban üvöltve zokogtam, és visszaszóltam neki. Bekövetkezett az, amire legsötétebb rémálmaimban se számítottam… Az apám nem szavakkal, ököllel vágott vissza. Fizikailag nem fájt, de a szívemet ott, rögtön kettéhasította. Arcomat kezembe temetve zokogtam, és a görcsös izomzatom kővé változott. A tudat, hogy az apám, akit a szívem mélyén kimondhatatlanul szeretek, idáig süllyedt, csontig hatoló fájdalmat okozott. Amíg ő a konyhában cigizett, éjjel két óra magasságában felhívtam édesanyámat. Ezt utólag nagyon bánom, mert tudom, hogy nem szabadott volna felzaklatni. Végül csak annyit mondtam: „Jól vagyok, semmi bajom, de kérlek, anya, váljatok el!”
(Fotó: Gbarkz, kép forrása: Unsplash)