A Liberanos Akadémia 2026-os pályázatára érkezett alkotás.
Egyszer csak elfelejtettem piszoárba pisilni. Elemiben még egészen biztosan ki tudtam engedni. Ott álltam a levert csempével szemben, ihletre várva nézegettem a csupasz vakolatra tollal felfirkált heréket, szidalmakat és kívánságokat. A jobbszélső kerámia előtt ismeretlen hatodikos próbálkozott, s mindketten a nyitva hagyott ablak felé bámultunk, ahonnan csípős hideg és áttetsző napfény lopakodott rá a bőrünkre, firkált és valós herékre, vakolatra, szidalmakra, kívánságokra. S akkor belépett középre Sanyi bácsi.
Magas volt. Vagy csak hozzánk képest az. Színtelenszürke öltönye, lényegtelen bajuszkája, mézesmázas mosolya sokáig tetszett nekem. Szelídnek tűnt. Ma már úgy mondanám, nyájasnak. Matematikát tanított. Vagy technikát? Valamit, amihez azóta sem értek. És ahogy váratlanul megjelent a fiúk helyiségében, a szokásos szótlan kedvességgel beállva középre, elakadtam. Mi nem mehettünk be a tanári mosdóba. Ahogy órára sem tántoroghattunk be tíz perccel a csengetés után. Nem szívhattuk el a cigarettát a kapu előtt, nem hintázhattunk a széken és nem adhattunk pofont beszélgetésért – ezek Jupiter kiváltságai voltak az ökrök fölött.
Kíváncsi lettem. Mégis egy felnőtt. Egy tanár. Egy úr. Milyen lehet? Talpam a padlóhoz tapadt, térdhajlatom rogyasztása megtartotta a derekamat. A hátam, vállam, nyakam kúszott hátrafelé. Szemem oldalra esett. És amit láttam, azt furcsának találtam. Kicsi volt, és lila. Formátlan. Nem hasonlított a falra és könyvekbe firkált fantáziákra, vadállatok üzekedésénél lefestett kíméletlen izomnyúlványra. Nem hasonlított az semmire. Elborzadtam. Ez várna rám, ha majd nagy leszek? Ez normális? Ez a szín? Ez a forma? Ez a szag? Ez a gumó? Tanácstalanul Sanyi bácsira pillantottam. Rám mosolygott. „Csókolom!”, suttogtam, miközben felhúztam a zipzáramat. „Megcsókolhatod”, szuszogta ő, kacsintott, és erős sugárral megszínezte a vízköves, fehér kerámiát.
Dolgom végezetlenül elsiettem. Szégyelltem magam azért a nevenincs érzésért, ami belém költözött. Muszáj volt hideg vizet engednem a kezemre, anyám megkövetelte a tisztaságot, de szappanra, szárításra nem maradt bátorságom. Feltartott volna. Egész délután lötyögött bennem az inger, szúrt, belém kapaszkodott, és ki nem dugta a fejét a hólyag sötétjéből, amíg otthon magamra nem zártam a fürdőszobaajtót.
Nem tudom, végül is ez volt-e az utolsó piszoáros napom, vagy sem, mégis erre emlékszem, amikor felmerül a téma. És felmerül. Isten tudja miért fontos ez sokaknak, de világos, hogy akik megőrizték piszoárképességüket, azt férfierénynek tartják, hiányát nyámnyilaságnak, piperkőcködésnek, buziskodásnak. Legyintenek rám: ha lettem volna katona, akkor menne, mert ott rá voltak kényszerítve az ilyesmire.
Fülkerabként élni csak felületes szemlélőnek tűnhet kényelmeskedésnek. Számos akadálya van így is a könnyítésnek. Ha nem ér padlóig az ajtó, a kis résen át bekukucskálhatnak más, hasonló sorsú, vagy csak leülni akaró férfiak. Ha nem néznek be, akkor is beszűrődik a toporzékolásuk, a beszélgetésük. Ha az ajtó nem ér a plafonig, a szomszéd motoszkálása, erőlködése, öblítése elvonja a figyelmet. Ha már váltották is egymást odaát, könnyen eluralkodik rajtam a félelem, vajon hányan emlékeznek még az arcomra odakint? Számontartják, hogy még mindig én foglalom a helyet? Meddig lesznek türelemmel, és mikortól kezd ugrálni a kilincs az ajtócskán? Ha egyszer valaki beszorul a fülke kényszerölelésébe, nehezen lel szabadságra.
Arról nem beszélve, milyen keserves lehet a megelőző várakozás. Amíg az igazi férfiak, Jupiterek átszaladnak a piszoárokon, könnyedének tűnőn elvégzik dolgukat, tehermentesen távoznak, addig én ott ácsorgok a mosdó falának dőlve, a fülkeajtót szuggerálva, elnézést kérő testtartásban, senki útját el nem állva, szellemként megbújva mások szellentésében. Várakozó, itató szélére szorított magányos ökör vagyok, aki nem csókolt, mikor csúnyát látott.
Fotó: Marcus Spiske, kép forrása: Pexels