A galériában sötét volt, csak a megvilágított képek segítették a tájékozódásban. Ahogy egyre beljebb haladt, változott a termek mérete, majd egy szűk, folyosószerű átjárón kellett átmennie. Ekkor úgy érezte, mintha emberek állnának előtte. De mivel semmi mozgást nem észlelt, azt hitte, hogy talán csak egy szoborhoz került túl közel. Maradjak vagy lépjek tovább, tétovázott. Bal karját előrenyújtotta, érintés útján akart megbizonyosodni helyzetéről. Kérem, vigyázzon, fogta meg a csuklóját valaki, majdnem leverte a kalapomat.
Már a kijárat felé tartott, amikor újra felfigyelt a kalapos hangjára. Bocsánat, fordult felé, de a sötétben kicsit megzavarodtam. A férfi csodálkozva megszólalt, „mi, gyűjtők, mindannyian magunkat…”, de itt félbeszakította mondandóját, mert valaki karon fogta, és eltűntek a tömegben.
Vajon mit akart ezzel, töprengett a levegőben maradt mondattöredéket ismételgetve, aztán eszébe jutott, hogy a kalapos gyűjtőnek nevezte, és elmosolyodott.
Mivel a kiállítás az aukció előtti napig még látogatható volt, fontolgatta, hogy újra elmegy a galériába. Másnap lemondott egy találkozót, és a zárás előtt fél órával sikerült odaérnie. Egyenesen ahhoz a kisméretű képhez sietett, amire már az előző látogatásakor felfigyelt. Szokása szerint, mint mindig, amikor izgatott volt, erősen hunyorgott, és csak később vette észre, hogy egy ismerősnek tűnő személy is előtte álldogál.
A festő hagyatékából ugyan ritkán került elő egy-egy alkotás, de ez a joviális férfit ábrázoló portré, amely a mester korai időszakából származott, a gyűjtők számára nem jelentett kihívást, így feltételezte, hogy nem is lesz iránta nagyobb érdeklődés. A kalapos ismételt jelenléte azonban szorongással töltötte el, és csak remélni tudta, hogy látogatásaik egyidejűsége csak a véletlennek köszönhető.
Amikor belevágott a katalógus elegáns matt papírjába, szinte érezte a kép textúráját. A keze remegett, az olló kicsit megcsúszott, ahogy a könyv gerince felé haladt, csonkolva a fotó bal felső sarkát. Felszisszent, mintha a saját testét érte volna támadás. Fel-alá járkált a lakásban, megfelelő helyet keresett a kivágott képnek, míg végül a fürdőszoba tükrét választotta.
Reggel, borotválkozás közben kissé előre kellett hajolnia, hogy a saját állán kívül a másolaton lévő férfiét is szemügyre vehesse. Összehasonlította a vonásaikat, a fülük állását, az orruk hajlatát, a homlokuk magasságát. Felfigyelt egy apró foltra a képen, ami a tükrön is megjelent, de mikor a fejét oldalra fordította, eltűnt. Már csak néhány nap, gondolta elégedetten.
Indulófélben volt, mikor megakadt a szeme az asztalon maradt katalóguson, és a kivágás alatt meglátta a kikiáltási árat és a kép ennél jóval magasabb becsült értékét. Még ezt is ki tudnám fizetni, gondolta, bár biztos volt benne, hogy erre nem kerül majd sor. Napközben többször eszébe jutott a férfi portréja, és amikor ebéd után a Mekiben kezet mosott, a tükörbe nézve rácsodálkozott arra a kis sötét foltra a járomcsontján, közel a jobb halántékához, amit megpróbált, de nem tudott letörölni.
Hazafelé felidézte a galériában tett ismételt látogatását, és felderengett előtte az egyik terem sarkában beszélgető idős pár sziluettje. A nő, amikor elhaladt mellettük, az arcába bámult, bólogatott, mintha helyeselne valamit, aztán a férjéhez fordult, és jól hallhatóan azt mondta, hogy igen, igen, ő az, tudod, azon ott, a másik teremben.
A képek iránti vonzalma eddig kimerült a galériák csendjének, az árverések pörgő, vibráló légkörének élvezetében, de meddő maradt a megszerzett műveket illetően. Ezt kívánta most helyrehozni beteges ragaszkodásával egy joviális férfi portréjához, készen arra, hogy harcba szálljon, akár a kalapossal is, és biztos volt benne, hogy bármekkora összeget hajlandó kifizetni érte.
Fotó: Zaur Takhgiriev, kép forrása: Pexels