A Liberanos Akadémia 2026-os pályázatára érkezett alkotás.
Világéletemben utáltam korán kelni. És mégis, az elmúlt években a hajnal lett a kedvenc napszakom. Nyugalom van. A gyerekek még alszanak. Egy pillanatig önmagam lehetek. Állok pizsamában, és kevergetem a kávém. Most utoljára. Soha többet. Soha.
Mikor kislány voltam, világot akartam látni. Imádtam a természetfilmeket. Elképzeltem, hogy én is felfedező leszek. Mikor felnőttem, a nagy kalandvágy egészen a szomszéd városig vitt.
Kenem a mogyoróvajkrémet a kenyerükre. Még mindig megvetést érzek irántuk. Elvették az életem. Legbelül tudom, hogy nem az ő hibájuk. Mégse bírok magammal. Megpróbáltam. Éveken át. A rabszolgájuk lettem. De megbocsátani sose tudtam. Se nekik. Se magamnak.
Fiatal voltam, mikor Peterrel találkoztunk. Utolsó éves voltam, mikor odajött hozzám a könyvtárban. Már régóta meg akartalak szólítani, de mindig annyira el voltál merülve a jegyzeteidben. A zöld szeme és a gödröcskék az arcán azonnal elvarázsoltak. Egy Talking Heads póló volt rajta. Nem kellett több, mint egy közös kedvenc együttes, becsuktam a fizikakönyvet. Szia. Lydia vagyok.
A fizikakönyvet eltetted?, kiabálok a nagyobbikkal. Persze, hogy nem. Hagyjál már, anya. Bent hagytam a suliban a szekrényben. Remek. Akkor a házit se csinálta meg. Azt fogja mondani, hogy már a suliban megírta. Persze mind a ketten tudjuk, hogy ez nem igaz. Mit érdekel. Bukjon meg. Az ő baja.
Sose akartam gyereket. De sose mertem kimondani hangosan. Fel se merült, mint lehetőség. Miután végeztünk, egy évre rá megházasodtunk Peterrel. Csak kettesben egy kis kápolnában Door Countyban. Anyám nem nagyon örült. Anyósom se. De így akartuk. Ez volt a lázadó korszakunk utolsó pillanata. Egy év se kellett, és teherbe estem. Minden barátnőmnek vagy gyereke volt, vagy babát várt, vagy nagyon vágyott már egyre. Azt mondták, ha megszületik, minden más lesz. Azonnal beleszeretsz. És a babaszag…
A kisebbiken felemás zokni van. Nem szólok. Olyan, mint az apja. Fölöslegesen pofázok neki. Kivéve, hogy az apja nincs itthon. Mikor beleegyeztem, hogy tartalékos maradjon a légierőnél, nem gondoltam, hogy ez ilyen lesz. Egy-két havonta el kell menni egy tréningre, és kész. Jó pénz. Élvezi. Legyen. Fel se merült, hogy hosszabb kiküldetésekre is elmehet. Harcolnia sose kellett, nem kell izgulnom érte. Cserébe hónapokra egyedül maradok a kölykökkel.
Mikor Jenny megérkezett, nem éreztem szeretet. Kötődést se. Vártam, hogy majd eljön a pillanata. Kell pár nap. Pár hét. Pár hónap. Megszokjuk egymást. Majd csak lesz valami. Mégiscsak a lányom. Kell, hogy szeressem. De nem. Dühöt éreztem. Elkeseredettséget. Szeretetet nem. Szerencsére anyám és anyósom is besegítettek. Megőrültem volna nélkülük. Ki kellett valamit találnom, úgyhogy belekezdtem a PhD-mbe. Peter támogatott benne. Az elején legalábbis. Azt mondta, jót fog tenni. Jót is tett. Alig voltam otthon. Próbáltam elfelejteni, hogy anya vagyok. Legalább a nap egy részén.
Állunk a sarkon, és várjuk az iskolabuszt. Jenny az öccsét rugdalja. Az meg őt vissza. Máskor már szólnék, hogy hagyják békén egymást. Legyetek jó testvérek. Jenny, ne ugraszd az öcsédet. Néha azt hiszem, direkt csinálják. Hogy felhívják a figyelmem. Hogy kiabáljak. És megint lehessen bőgni. De ma nem szólok. Ma nincs kedvem anyának lenni.
Sose tudtam teljesen elfelejteni, hogy anya vagyok. Mikor hazaértem, vacsorát kellett főzni. Fürdetni. Mesélni. Altatni. Egész hétvégén az üvöltését hallgatni. Butaságokat játszani. Lökni a hintán. Megvigasztalni, ha bibis. Megtörölni az arcocskáját. Nevetni a viccein. Rászólni, ha rúg, mert nem kapott csokit. Adni neki csokit, hogy hagyja már abba a bőgést. Vérszívó pióca. Az volt mindig is. Így becéztem magamban.
Végre itt van a busz. Felszállnak rá. Ma Lisa jön értetek a busz elé, emlékeztetem őket. A babysitterünk általában rendkívüli napokon segít csak be. Ma rendkívüli nap van. És ma este apa is hazajön, ugye?, vigyorog a kisebb. Igen. Nyugalmat érzek, mikor kimondom. A szabadság illatát.
Talán jobb lesz, ha lesz egy másik. Eldöntöttük, hogy legyen kistesó. Nagy ötlet volt. Peter nagy családban nőtt fel. Ha rajta múlik, egy egész focicsapatot szülök. Persze, ha nem neki kell nevelnie. Nekem nincs testvérem. Mindig is egy űr volt bennem emiatt. Kiskoromban hiányzott a játszótárs. Hátha Jennyvel is ez a baj. Ha lesz egy testvére, nem lesz ilyen idegesítő. Ezt próbáltam elhitetni magammal. Majdnem elhittem.
Kiszedem a ruhákat a szárítóból, és összehajtogattam őket. Szépen elteszem a szekrényükbe. Beágyazok és megigazítom a plüssállatokat. Senki sem mondhatja, hogy nem tartok rendet. Gyorsan kiporszívózok, majd előszedem a nagy bőröndöt, és pakolni kezdek.
Peter már akkor is katona volt. Alig volt otthon. Valahogy mégis összehoztuk a gyereket. Három vetélésbe és négy évbe tellett, de csak sikerült. Az egész terhességem alatt vigyorgott bennem a remény. Ketten lesznek. Majd játszanak. Minden jobb lesz végre. De nem lett. Nem tudom, miért nem gondoltam, hogy Kevin kisbabaként kezdi majd, és törődést igényel ő is. Jenny meg csak toporzékolt a féltékenységtől. Nem akarok anya lenni. Ekkor mondtam ki először hangosan. Persze nem mások előtt. Csak egyedül a sötét szobában.
Valami baj van velem. Sokáig azt éreztem. Minden nő anya akar lenni. És minden nő szeret anya lenni. Csak én nem. Én meg utálom. De nem csak anya utálok lenni. Ha őszinte vagyok, a gyerekeim se szeretem. Mindig azt követtem, amit előírtak. Amit kellett. Karrier, férj, gyerekek. A modern nő, aki mindent bír. Bírja, nem bírja. De nem akarja. Sose akartam, csak későn mertem beismerni. Talán sose késő önzőnek lenni. Folytatom a pakolást.
A nagyszülők segítettek az elején. Bár úgy éreztem, mint egy élő halott, valahogy mégis elteltek a napok. Jenny harmadikos volt, mikor Peter szülei elhatározták, hogy Floridába költöznek nyugdíjas éveikre. Hirtelen minden nehezebb lett. Nem sokkal később apám elkezdett betegeskedni, és anyám se tudott sokat jönni. Cserébe nekem is be kellett segíteni. Ekkor kezdtem el a kiúton komolyan gondolkodni.
Senki sem mondta, hogy hogy az anyaság nem való mindenkinek. Senki sem mondta, hogy ez nehéz. Azt meg pláne senki se mondta, hogy nem minden anya szereti a gyerekét. Elegem lett. Mikor jött egy lehetőség egy asszisztens professzori állásra Kanadába, nem szóltam senkinek, azonnal megpályáztam. Egy hónapja kaptam hírt, hogy mehetek, ha szeretnék. Azonnal igent mondtam. De még akkor se szóltam senkinek.
Pár óra múlva már a repülőn ülök Vancouver felé. Petert meg egy válókereset fogja várni az asztalon, mikor hazaér.
Alig várom.
Fotó: Artūras Kokorevas, kép forrása: Pexels