Ahogy Viktor kilépett a teraszra, úgy érezte, az agyáig hatol a szemébe tűző napsugár. Hogy nem szégyelli magát?! Hogy volt mersze ma is kisütni?! Lassan a korlát felé indult, de egy vidáman csivitelő madárraj húzott el a füle mellett. Öklét rázva bokszolt utánuk a levegőbe. Közben megakadt a tekintete a lába alatt elterülő téren, a cseresznyefák ágai roskadtak a húsos, púderrózsaszín csokrok alatt. Mintha mindenki rajta gúnyolódna ma reggel, majd’ kicsattan a természet is. Elfintorodott, ahogy a virágok émelyítően édes illata megcsapta az orrát. A halántékához kapta a kezét, és türelmetlenül dörzsölni kezdte. Napok óta kínozta a migrén. Vasárnap óta biztosan. Átkozza azt a napot. Ezek az árulók meg csak verik a mellüket, hogy nekik sikerült. Három napja dáridóznak szerte a városban. Nem véletlenül bújkál itt azóta, nézett Viktor az oltalmat adó vaskos kőfalakra. Legalább még ide nem jutott be az a senkiházi, inkább szájal a nyugatnak órákon át a kamerák előtt. Lehetett volna nekik is jóvilág, ha meghúzzák magukat, ha együttműködnek szép csöndben. Annyi eszük sem volt, hogy hűek legyenek az ételt adó kézhez.
Viktor le-föl járkált az erkélyen, és hiába próbálta kiszellőztetni a fejét, csak egyre jobban feszítette mellkasát a frissen vasalt fehér inge. Minden reggel inget húzott, mindig is adott a látszatra. Érezte, hogy egyre inkább szorítja őt a rugalmatlan anyag, hónapról hónapra jobban markolta nyakát a gallér. Kiengedte a felső két gombot, mélyre szívta az áprilisi friss levegőt ballonként táguló hasába, és az elmúlt napok eseményei helyett inkább a jövőre koncentrált. Beletemetkezett jegyzeteibe, itt-ott még hozzáfirkantott néhány lelkesítő mondatot a beszédéhez. Rá kell bírnia valamivel az Antit, a Janit, meg a többi balfácánt, hogy kamuzzanak szépen tovább, és tüntessenek el minden bizonyítékot a poloskák elől. Mondjuk Gerinek nem lesz nehéz, neki végig fogalma sem volt róla, hogy mi történik körülötte, az ellenzék meg azt hitte, csak megjátssza a hülyét. De egyszerűen csak tényleg az.
Ahogy Viktor szépen lassan kezdte meggyőzni magát arról, hogy van mit menteni a helyzetén, még nem sejtette, hogy néhány perccel később a szomszéd erkélyről át fog integetni neki legfőbb ellensége és egyben élete megkeserítője.
*
Péter felült az ágyban, és kinyomta telefonja ébresztőjét. Szokás szerint nem aludt többet három óránál. Neki ez volt az átlag. Korábban sem volt az a hétalvó típus, minden nap hajnalban kelt, elment futni, majd egy gyors zuhany után kezdődhetett a munka. Hétvégéken azért úgy intézte, hogy minél többet lehessen a fiúkkal. Az elmúlt két hónapban ez volt számára a legnehezebb, alig látta őket. Fáradt is volt persze, de motiválta őt a cél, nem létezhetett kimerültség, csinálni kellett. Számítottak rá!
Kihajolt a nyitott ablakon. Ma valahogy könnyebb volt a levegő, nem volt súlya. Napok óta lágyabb szellő fújt, melegebben sütött a nap, és minden illat üdítőbbnek hatott. A tükörből visszatekintő férfi arca még gyűrött volt kicsit, de szeme mosolyra húzódott. Eszébe jutott az a két évvel ezelőtti tüntetés. A remény szikrájaként lobbantak fel aznap este a fáklyák a Vértanúk terén. Tudta, hogy hangyabolyba nyúl, azt is tudta, hogy Judit kibaszottul őrjöngeni fog, de közbe kellett lépnie. Nyilvánossá tette a hangfelvételt, majd összeverbuválta az embereket. “Elég volt” – hallotta zengeni saját hangját a platós autó tetejéről. Érezte, hogy ott valami elindult. Dehogy indult! Egyenesen vágtatott. Tisza Párt, Európai Parlament, erdélyi gyalogtúra, országjárás. Péter úgy érezte, hogy nem napokban mérték az elmúlt két évét. Izzasztó másodpercek alatt szaladt el.
Egyszer csak ott állt vasárnap este a Batthyány téren. Elemi erő járta át. Tizenhat éve hált együtt a nép egy hűtlen szeretővel, de vasárnap végre szakított vele.
Azóta megállás nélkül csörgött a telefonja. Az első és legváratlanabb hívás Viktortól jött.
– Igen, tessék, Magyar Péter.
– Orbán Viktor vagyok. Gratulálni szeretnék a győzelméhez.
– Köszönöm. Innentől közös a felelősségünk a nemzet újraegyesítésében – hangsúlyozta ki Péter.
– Jó éjszakát kívánok! – vágta rá Viktor, és a vonal elnémult.
Miközben visszajátszotta magában a beszélgetést, Péter kiszállt az autóból, és a palota bejárata felé indult. Az ikonikus épület méltóságot sugárzó falai között sétálva az alázat érzése járta át. Irodáját a palotán kívül, az emberekhez közelebb fogja elhelyezni, fogant meg benne a gondolat, mire a köztársasági elnök idegenvezetése véget ért az erkélyen. Csodálatos panoráma fogadta. Jobbra a Budavári Palota, a Duna túloldalán az Országház, micsoda kilátások. Ahogy megfordult, a szomszédos teraszon egy hajlott hátú, köpcös figurára lett figyelmes. Járása lagymatag volt, ahogy meg-megállt, mélyeket sóhajtott, majd leírt valamit a kezében tartott füzetbe. Amikor Péter felé fordult, nem nézett fel, csak tovább jegyzetelt. Egy meggyötört ember ernyedt színjátéka volt ez. Az utolsó felvonásban.
Fotó: Alfo Medeiros, kép forrás: Pexels