Bika vagyok, sarokba szorítottak, lengetik előttem a vörös capotét. Nem akarok mozdulni, a matador mégis terelget, játszik velem, felbőszíti a közönséget, hogy azt üvöltsék, rohanjak a vesztembe. Felemelem a mellső lábam, jelzek, hogy elfáradtam, hogy elég volt, szúrjanak belém még valamit, hogy kivérezzek, hogy hamarabb vége legyen, és átbukhassak a következő életembe, ahol egy gyárszalag mellett dolgozom, vagy király leszek egy eldugott országban. Tercio de muerte, a matador megkezdi a kivégzésem, színvak vagyok, a közönség elhiszi, hogy felbőszít a vérnek a színe. Porzik a lábam alatt a talaj, tudom a dolgom, mímelni kell, hogy erősebb vagyok, hogy le tudom győzni a férfit. Nekifutok, a szemembe folyik a vérem, nem látok jól, de hamarosan sötétség, vagy valami nyugalmas átmenet vetül rám. Elrontom. Felnyársalom, lóg a szarvamon egy szerve, ijedtemben kihúzom magam belőle, és menekülni kezdek, de férfiak fognak le, a matador a földön fekszik, hárman ápolják, próbálják visszarakni a lépét, amit átszúrtam. Beterelnek egy sötét és nyirkos helyre, nem foglalkoznak a sebeimmel, magamra hagynak. Átsimul rajtam a csend, megfürdök benne, addig iszom, amíg hányni nem kezdek a fájdalomtól. Lefekszem. Álmomban, ami egészen hasonlít a halálra, újra az arénában vagyok, nézők nélkül. Állok középen, a homokban még ott van a vérünk, amit most tisztán vörösnek látok. A hátam mögé nézek, várom, hogy újra megkötözzenek, felhízlaljanak, addig bökdössenek, amíg ölni nem akarok.
Így érzem magam veled, suttogom a férjemnek a sötétben, aki sóhajt, megsimogat, majd elalszik.
Messzire sodródom a parttól. A vízen fekszem, alattam úsznak a halak, vagy a mocsok és szemét, amit a testemmel felzavartam. A parton hangosan beszélgetnek a barátaink. Valami nehéz ül a mellkasomon, koncentrálnom kell, hogy ne nyomjon le a mélybe, hogy még éppen kapjak levegőt. Elhúz mögöttem egy motorcsónak, hullámokat ver, néha ellep a víz, beterít a hínár. Hallom, ahogy a férjem felém fordítja a fejét, elképzelem, ahogy aggódik, vagy hiányzom, mintha lenne egy helyem, ahova csak én ülhetek, vagy ha más, akkor nem illik oda. Újabb hajó érkezik, ez most sokkal nagyobb. Beterít a sodrás, alábukok. Nehezen találom a felszínt, megtelik a tüdőm a szennyel, a felém nem fordulással, a vigyázó szemek hiányával és egy hatalmas szájjal, ami nem kérdezi meg, hogy miért akarok megfulladni.
Nem bírom ezt el. A férjem megmosakszik, bekeni az arcát, és leheveredik mellém az ágyra. Nem tudok mozdulni, a plafont bámulom, meg azt az apró pókot, ami előbb még a jobb sarokban volt. Kintről beszűrődik, ahogy a többiek nevetnek, valahol távolabb füvet nyírnak, ebédel a szomszéd család, most fordul egyet egy baba, akit aludni raktak le a kerti hintaágyba az óvó anyja mellé. Nem bírom ezt el, ismétli meg a férjem, mintha az előbb nem jutott volna el a hallójáratomig. A keze után kapok, egy pillanatig engedi, hogy megfogjam, hogy vigasztaljam, amiért szeretnék eltűnni, átmenni egy másik szobába, ahol csak én vagyok. Dühösen leráz, büntet, amiért beteg vagyok, amiért hagytam, hogy ez a valami elérje az agyamat, és beszője hálóval, összekapcsolva minden szervemmel. Fáradt vagyok, lehelem, és rám se néz, megtűr maga mellett, mint szükséges rossz, aminek egyszer vége lesz. Elképzelem, hogy egy év múlva más fekszik itt, tapad a falhoz, amikor a férjem kapkodva próbálja belényomni a nemi szervét. Ahogy egy idegen kéz nyugtatja, amikor rosszat tett, amikor elfelejtette, a nő virrasztott, várta haza, majd reggelre a férjem csenddel szorította a torkát, amiért aggódtak érte. Bálint, suttogom, mintha ez lenne az utolsó, hogy kimondhatom a nevét. Beteríti az arcát a mobil fénye. Ebola járvány tört ki, olvassa fel hangosan, megkérdezem, hogy hol, de nem felel.
Ma minek érzi magát?, kérdezi a pszichológusom, de nem tudok válaszolni, csak hazudok valamit, talán azt, hogy egy levélnek, de megbánom, mert továbbvisszük, az az újabb találós kérdés, hogy ez a levél le fog-e hullani a fáról, vagy ragaszkodik az ághoz. Kinézek az ablakon, fúj a szél, alattunk elhúz egy villamos, ami egy pillanatra felveri a szobát. Remegnek a Murakami-kötetek a polcon, meg a gyerekeknek itt hagyott játékok a sarokban. Elkalandozom, gyereknek képzelem magam, akivel játékterápián keresztül kapcsolódnak, mint a mellettem lévő rendelőben, ahol a tinédzser már harmadszor rúgja a focilabdát a falnak, és közben arról beszél, hogy sarat nyomtak a szájába az iskolában. A férje, kezd bele a pszichológus, és nem érzek semmit, nem akarom kijavítani, hogy a volt férjem, nem akarom neki elmondani, hogy hetek óta nem jutott eszembe, hogy egy tálca az életem, aminek a peremén átesett Bálint. Valaki tüsszent az utcán, kifújom az orrom, és lerázom magamról a házasságom romjait, ami olyan, mintha meg sem történt volna.
Fura szagom van, amióta újra eszek húst. A körmöm túlságosan megnőtt, lerágom, majd megbánom. A fiú szemben fekszik velem, hápog, és nem ért, gyanúsít, felforgat és megformáz, mintha átírna, átszerkesztene. Valaki téged őszintén szeretni fog, mosolyog télen, és megfogja a kezem, magába húz, félreért, félreértem. Majd nyáron elken, elfelejt, kérnem kell, de nem kapok, csak egy falatot, amitől azt hazudom, jól lakok. A múltadat ismerve, kezd bele a fiú, lezártam, kizártam, leszakítottam, abbahagytam, félbehagytam, gátat szabtam, szobába zártalak, ellöktelek, kigáncsoltalak, kigáncsoltam magamat, hogy ne érjelek utol, hogy ne hajolj le, és ajánld fel, hogy segítesz, hogy menjünk tovább együtt, hogy a férjedre gondolva undor fog el, hogy ott vagy mellette te is, mert rávarrtak téged, vagy rajtad lobog a karjából egy darab, ami néha még a torkodra simul, és egészen más tőle a hangod, olyan túlvilági. Néha áll csak meg, hogy levegőt vegyen, de minduntalan folytatja a felsorolást. Felbugyog bennem a vád, hogy meghamisít, a föld alá akar nyomni, hogy ne legyek túl hangos. Van a képzőművészetben egy kifejezés, mondom neki, mire megnyúlik az arca. Amikor a tárgy torzítva van megrajzolva, és csak egy bizonyos nézőpontból válik egyértelművé a kép. Gondolkodom. Összepakolok, és elmenekülök. Ahogy a hídra befordulok, és elválaszt minket több autó, egy babakocsi, amiben egy kutyát tolnak, egy öklendező futó, aki túlhajtotta magát, még mindig hallom, ahogy a fűben ülve szaval: bezár, elzár, megszakít.
Bika vagyok. A matador bőszen lengeti vörös fegyverét, vicsorít, provokál, játszik. Lassan sétálok ki az arénából, a hátamat melengeti a kellemes napsütés. Ha fúj a szél, még hideg van. Az emberek nem fordulnak felém, nem vesznek észre, nem tűnök ki. Jegyet vásárolok, és metróra szállok, ahol egy férfi átadja a helyét, és leülök. Anamorfózis, jut eszembe a szó, amikor beérünk az alagútba. A következő állomáson leszállok, még egy darabig elnézem az érkező szerelvényeket, majd a felszínre nyomulok. A lakásomba érve lefekszem a nyirkos kőpadlóra, a patáim szétterülnek, a fülem egészen hozzásimul a fejem tetejéhez. Néha rám zümmög egy légy, vagy visszahoz egy vízcsepp, ami hangosan csattan a fürdőkádban.
Elszenderedés előtt mosoly szakítja ketté a pofám és szakad ki belőlem, hogy most még maradok.
Fotó: Viktória Lengyel, kép forrása: Pexels