– Nem figyelsz rám, soha nem figyelsz rám! – mondta a fiú indulatosan. Apja nagyot sóhajtott, pár másodpercig nem is szólt semmit, csak kínosan mosolygott körbe. A sorban állók közül többen is feléje fordították a tekintetüket, és várták, mit reagál.
Épp mögöttem álltak. A fiú huszonöt év körüli lehetett, az apja talán hatvan. Jól öltözöttek voltak, a fiú hosszú szürke szövetkabátot viselt, vastag színes sálja lobogott a Fény utcai piacon a már december elején is nagyon csípős kereszthuzatban. Apja valamivel sportosabb volt, márkás, de kicsit kopottabb ruhadarabokban.
Az emberek nyakukat behúzva, a tekintetükben és a mozdulataikban az adventi időszakra jellemző türelmetlenséggel vártak a sorukra a sonkás előtt. Ahogy az első meglepetés elült, és mindenki visszafordult a saját gondolataiba, az apa szemlesütve megszólalt.
– De hát figyelek, drágám, azt mondtad, hogy ennyi koncertet nem tudsz felelősen levezényelni az első negyedévben.
Bár a hangja csöndes, már-már suttogó volt, az emberek újra felkapták a fejüket. Feltűnés nélkül hátranéztem én is – mintha a pultban kihelyezett olasz és spanyol egész sonkákat gusztálnám –, és a szemem sarkából most már alaposabban is megvizsgáltam őket.
Az apa fején vastag színes sísapka volt, nyakában barna sál. Vonásaiban leginkább fáradtság tükröződött. Arca frissen borotváltnak tűnt, orrán csontkeretes kerek szemüveg ült – apámnak volt hasonló pár éve, míg el nem hagyta –, egyszerre kereste és kerülte a fia tekintetét.
A fiú hosszú, ápolatlannak tűnő haja össze-vissza lobogott a szélben. Arcán kb. egyhetes szőke borosta, az a fajta fiatalokra jellemző szellős arcszőrzet, ami majd csak jó pár év múlva áll össze egységes szakállá, ha egyáltalán.
Izgatottan, apja arcába belemászva folytatta a mondókáját, de közben folyamatosan ide-oda villant a tekintete, hol a sorban állókat nézte, hol a pultot, hol valamilyen hirtelen zajforrás felé kalandozott el.
– Értsd már meg, hogy ennyi felé nem tudok szétszakadni, szükségem van a köztes feltöltődésre, próbákra. Két koncert Párizsban, aztán három hétre rá megint kettő Chicagóban, aztán már csak tíz nap, és Sanghaj, de mégis hogyan? És közben néha még jöjjek is haza?! – vonta kérdőre a fiú az apját.
– Értem én, értem, de mit vársz tőlem, nem a menedzsered vagyok, hanem az apád! Fél évvel ezelőtt is tudtad, hogy ez lesz, én képtelen vagyok megoldani helyetted. Meg tudlak hallgatni, de neked kell döntened, már felnőtt vagy. Addig még van uszkve két hónap – védekezett az apja érezhetően növekvő türelmetlenséggel, korábbi csöndességét a szél már messzire vitte.
– De apa, hogy jöjjek haza, nem mondhatom le a fellépéseket. A karrieremet veszélyeztetem vele – válaszolt a fiú, most már inkább védekezéssel a hangjában.
Én következtem, és régi ismerősként köszöntve a pultos srácot kértem a minden héten szokásos tételeket. A háttérben megszólalt a zongora, amit az önkormányzat rakott ki pár éve, hogy bárki leülhessen hozzá, és játszhasson saját örömére. Mindenki odafordult egy pillanatra. Egy nagydarab, rakodómunkás kinézetű ember ült mellette, és egy szomorú dallamot kezdett játszani. Bele kellett dúdolnom egy kicsit, hogy be tudjam azonosítani, Presser “Te majd kézen fogsz és hazavezetsz” című dala volt.
A másik pultnál az apa következett.
– Kockázott bacont szeretnék kérni, húsz dekát – kezdte a rendelést.
– Apa, a carbonarába nem bacon kell, hanem guanciale, tanuld már meg, kérlek, az isten szerelmére… – vágott közbe a fiú lemondóan és már egészen csöndesen, inkább csak maga elég morogva.
– Bacon lesz, anyád így szereti – zárta le a témát talán még halkabban az apa.
Fizettem és továbbálltam, magam mögött hagyva őket és a növekvő sort.
Az alkalmi zongorista dala végigkísért, ahogy sétáltam körbe, és néztem, hogy mit kell még vennem. Elhaladtam a régi vágású italkimérések előtt. Egyszerre lenézéssel és csodálattal tudtam nézni azokat, akik szombat délelőtt a piacon a kis kocsmáknál söröztek, vagy proseccót ittak és jókat beszélgettek. Egy nagy sóhajtást kiszakítva magamból kivételesen betértem én is, de a hideg miatt inkább csak egy forralt bort kértem, és megálltam egyedül a szélső pult mellett.
Felhívtam apámat. Meglepetten vette fel a telefont.
– Hát te?! Három hete, na jó, egész pontosan húsz napja nem hallottam a hangod, mi van veled? – szólt bele a telefonba őszinte meglepettséggel.
– Szia apa! Ne haragudj rám, mindig késő este meg más lehetetlen időpontokban jut eszembe, hogy felhívjalak. Örülök, hogy hallom a hangod. Mesélj, mi van veled!
– Csak a szokásos… – kezdett bele, majd húsz percen keresztül beszéltünk. Főleg ő. A csontritkulásról, a hangos szomszédokról, a drága gyógyszerekről meg persze arról, hogy ezek mennyit lopnak.
– Majd valamikor felugrunk, de most már tényleg. Meg hát karácsonykor várunk, szokás szerint – próbáltam lezárni a beszélgetést, mert a már régen kiürült forralt boros pohár majdnem a kezemhez fagyott.
– Várom. Évát meg a gyerekeket puszilom. Hívjanak nyugodtan, lepjenek meg, ahogy most te is.
– A telefonnak két vége van, tudod… – tettem hozzá szokás szerint.
– Tudom, de te meg azt tudod, hogy nem akarok zavarni – zárta le a beszélgetést, majd letette a telefont.
Könnyebb szívvel mentem tovább a szokásos kofák felé. Hogy a felszabadultságnak a forralt bor vagy a telefon volt-e az oka… valószínűleg mindkettő. A salátásnál újra összefutottam az apával és a fiával. Állt előttük is még valaki, jó ideig nem szóltak egymáshoz, csak szomorúan néztek, és nem egymás felé.
– Anyádat valamikor januárban engedik majd haza a kórházból. Tudod, hogy már nem tudnak mit tenni vele, itthon szeretné tölteni az utolsó heteket. De az is lehet, hogy csak napokat. Szerintem jót tenne mindkettőtöknek, ha a sértettséget félretéve el tudnátok búcsúzni egymástól. Békében és szeretetben. Csak ennyit mondok.
A fiú nem nézett az apjára. Kiállt a sorból, felment a zongorához, leült a megüresedett székre, és elkezdett játszani.
Fotó: Miguel Cuenca, kép forrása: Pexels