A Liberanos Akadémia 2026-os pályázatára érkezett alkotás.
Kilenc lehettem, amikor apám, akivel a kocsmasétákon kívül kevés beszélgetésre alkalmas időnk volt, először mondta nekem a szokott szűkszavúságával, hogy „Mindig állj ki!”.
Nem tudtam, miért mondja, és azt sem, hogy mit akar ezzel üzenni. Nem kérdeztem, mert nem érdekelt annyira, persze tisztelettudóan bólogattam. Apám ilyenkor még azt is hozzátette, átlátva rajtam, mint az üvegen, hogy „ha bólogatsz, akkor legyen értelme, de ahogy látom, most nincs”. Most illedelmes legyek, vagy pimasz, gondoltam? Ez is egy olyan kérdés volt, amire jóval később jött meg a válasz.
Harmadikos voltam a gimiben. Abban, amelyik Budapest egyik legjobbja volt, de az adott körülmények között mindenképpen talán a legszabadabb. 1973-ban jártunk.
Sok remek tanárom volt, aki meg nem volt az, arról tudni lehetett, hogy nem a gimi a munkaadója, és többnyire rendkívül igénytelen órákat tartott. Az én helyzetemet duplán súlyosbította, hogy ilyen volt az osztályfőnököm, ráadásul irodalmat tanított. Onnan lehetett tudni, hogy ő nem elhivatott tanár, hogy pocsékul tanított, minket meg nem szeretett, sajnos József Attilát sem. Inkább emlékeztetett egy tartótisztre, mint egy tanárra.
Abban az évben vettem kézbe a legfurcsább barátomtól a Zabhegyezőt, aminek még a zagyva címe sem zavart. A barátom kezembe nyomta, és csak annyit mondott, hogy ez egy korszakos és őrült könyv, de végül is, mi is azok vagyunk. Ebben részben igaza is volt, mert ő biztosan az volt, én pedig néha, bár a pofátlanság egyfajta értelemben biztosan igaz volt rám is.
Belelapoztam az apró, vékony könyvbe, amely elég megviselt állapotban volt. Nem tudtam letenni. Bár Amerikában játszódik, már az első oldalakon sok hasonlóságot fedeztem fel a saját jelenemmel kapcsolatban, ami nemcsak azért volt, mert én is épp 17 voltam, hanem azért, mert csekély túlzással semmit nem voltam képes elfogadni abból, ami körülvett.
Ezekben a hetekben két komoly inzultus ért, miközben a két nap alatt elolvasott könyv úgy izzott bennem, mint valami kitörni készülő vulkán.
Az egyik József Attila Mama című keservesen gyönyörű versének értelmezése volt, a másik egy kokárdakatasztrófa. A közös bennük nem csupán az volt, hogy még a regény hatása alatt voltam, hanem az, hogy mindkét esetben a hatalom gyengén fejlett, ostoba munkásai éreztették velem, hogy sem az akarat, de még a gondolat sem szabad.
Magyartanárom, aki a tartótiszt arroganciájával, testméreteivel és lelki sivárságával rendelkezett, azt találta mondani, hogy „micsoda egy szemét gyerek volt ez az Attila, aki még felnőttként is képes a sírban nyugvó anyját vádolni”. Azokon az órákon sok ilyen balfaszság hangzott el. Majd haladt volna tovább az egyébként is feszes, az értelmezést irányítottan ledaráló elemzéssel, semmi gondolati szabadságot sem hagyó, kíméletlen stílusban, amikor jelentkeztem, ami egyébként az ő óráin egyáltalán nem volt szokás. Na, de nehogymá’, futott át egy gazella sebességével a felháborodás az agyamon.
– De tanárnő, József Attila itt szerintem keservesen engeszteli halott édesanyját, felemlegetve az ellene elkövetett valamennyi gyerekkori vétségét. Sőt, még magával sem kíméletes – folytattam –, minden sebet feltép, csodálatos, ahogy ezeken keresztül érezzük azt a szeretetet, ami József Attilában mindig is megvolt, nem csak most, amikor „már egy hete csak a mamára gondol”. Őrületes vallomás, amelyben mi is látjuk az óriássá szelídült édesanyát.
– Mit képzelsz, fiam? Ki engedte meg, hogy beszélj? Már elmondtam, hogy ezt hogy kell érteni.
– De Éva néni – próbáltam kedvesre venni a figurát –, ha a költőnek szabad, akkor…
– Ne feleselj! Mondtam már, hogy mit is akart közölni a költő.
Már nem folytathattam, mert a tanárnő kiráncigált a padból, kivitt a teremből, becsapva maga mögött az ajtót. Az ajtón keresztül is mindketten hallottuk a társaim erőteljesen zúgó tapsát, s bár nem voltam jelen, mégis megérintett a büszkeség forró lehelete.
Még akkor elhatároztam, hogy másnap végre megszólítom Klárát, akivel már pár hete szemezgettünk. Persze csak akkor, ha nem csapnak ki, de ott és akkor ez kicsit sem érdekelt, végül is, tudom hol lakik, a mostani esetnek pedig amúgy is híre megy. Vagy jó, vagy rossz, de a hírek már csak ilyenek, kevés közük van a valósághoz.
Az igazgatói irodában egyébként semmi sem történt, lévén, hogy a gimi igazgatója történelem szakos tanár is volt, aki nem kuszának tartotta a helyzetet, hanem előremutatónak. Na, basszus, gondoltam, lassan már érte is aggódhatok. Ez pár pillanat alatt ki is röppent a fejemből, beengedve helyére Klára mindig vonzó, édes arcát, amelyet éppen hogy eltakart szénfekete, csillogó haja.
Kicsit úgy éreztem magam, mint Holden a történelemtanáránál tett látogatása végén, amikor szinte minden maradék és egyben tök lényegtelen gondolatát is hátrahagyva elmenekült. Micsoda gazdag élet.
Bár magyarórán ez volt az első ilyen akcióm, mégis éreztem némi büszkeséget. Úgy véltem, azt tettem, amit bárki más is megtett volna, aki kicsit is szereti a verseket. De a lökést talán Holden adta meg, akiről még azt sem tudtam, hogy valóban létezik-e, vagy csak Salinger agyszüleménye, mert így könnyebb volt üzenni a konformistáknak.
Másnap, március 15-én két barátommal elhatároztuk, hogy elmegyünk a Batthyány-örökmécseshez, végül is, ha voltak bátrak akkor, amikor csak kevesen voltak azok, akkor róluk megemlékeznünk kötelesség. Nekünk ez nem tűnt akkora merészségnek, aztán kiderült, hogy valamennyire mégis.
Március 15-e a forradalmi emlékezés mellett a farmerdzsekis időszak első napja is volt, részben menőség miatt, részben mert szintén volt némi forradalmi bukéja.
Így hát hárman, farmerdzsekiben, a beatkorszak vállig érő frizurájával, természetesen kokárdával, elindultunk emlékezni. Elgyalogoltunk az örökmécseshez. Útközben még csak nem is a vértanúkról beszélgettünk, hanem az aktuális hódításokról, amikor váratlanul a semmiből, kinőve a flaszterből elénk lépett egy fiatal, huszonéves rendőr, majd hatalma tudatában megszólalt:
– Mire ez a nagy felhajtás, fiúk? Levi’s meg az örökmécses? Kopott dzsekiben ünneplünk? – kérdezte, miközben még kokárda sem volt rajta.
– Mi csak emlékezünk, talán nem szabad? – váltam amolyan összekacsintós szószólóvá.
– Azt lehet, de csoportosulni azt nem – jött a nevetséges válasz az erő felsőbbrendű, fölényes hangján, teljesen komolyan.
– Most viccel velünk? – kérdeztem, de már a szerv pillantásából éreztem, hogy nem.
– Kérem a személyiket – jött hangosabban a járőrtől, aki éppen ki akart esni a legalább három számmal nagyobb zubbonyából.
Odaadtuk, majd vártunk türelmesen. Én közben kicsit megsajnáltam a fickót, aki talán négy-öt évvel lehetett idősebb nálunk, aki még az ünnepi egyenruhájában is szürkének, kopottasnak és szerencsétlennek tűnt.
– A csoportosulás komoly tilalom megszegését jelenti. Elismerik a szabálysértést? – folytatta, mi pedig nem akartuk elhinni, hogy komolyan beszél.
– Micsoda? – tört ki belőlem a felháborodás és a röhögés egyszerre. – Hárman vagyunk, ember, hol itt a csoportosulás?
Válasz nem jött, mi pedig dúdolni kezdtük a Miért hagytuk, hogy így legyen? korszakos Illés nótát, amely mindig képes a parázsló feszültséget pillanatok alatt lángokká változtatni. Akkor is ez történt.
A szerv beleszólt a recsegő micsodájába, és öt perc alatt ott termett egy szürke, rácsos kisbusz. Belökdöstek minket, legvégül a rendőr is beszállt. Így haladtunk némán, végig a Népköztársaság útján. Mi voltunk a nép, a rendőrök a hatalom, de a köztársaságot nem láttuk.
– Ürítsék ki a zsebeiket, a cipőfűzőjüket és az öveket tegyék az asztalra! – jött a parancs már az őrszobán.
És mi ürítettünk mindent. Arra gondoltam, hogy ez pont olyan, mint egy elcseszett bohózat, ami fárasztó, nem vicces, és talán csak az nevet, aki írta.
– A kokárdát is levegyük? – kérdeztem, miközben összekapaszkodtunk a barátaimmal.
Válasz nélkül betereltek egy kopott, üres zárkába. Egy valamit nem éreztem. Megalázottságot.
Belülről előjöttek apám szavai: „Mindig állj ki!” Nyolc évbe telt, de egycsapásra megértettem mindent.
Fotó: Ron Lach, kép forrása: Pexels