A Liberanos Akadémia 2026-os pályázatára érkezett alkotás.
Fél év után már csak árnyéka vagyok régi önmagamnak. Egyre gyakrabban kerülöm a tükröződő felületeket. Nem tetszik, amit ott látok: az újabb bőrreakciókat, a felpüffedt, sápadt arcomat és a lila elváltozásokat a testem minden négyzetcentiméterén.
Fürdéshez készülve kénytelen vagyok szembenézni saját magammal. A kád csapja felé nyúlok, és miután nagy nehezen megtalálom a tökéletes hőfokhoz szükséges szöget, megnyitom. Levetkőzöm, majd a tükörben visszaköszönő alakot figyelem.
Lehet, azért sem akarom viszontlátni a több színben játszó foltokat, mert arra az időszakra emlékeztetnek, amikor Will és én együtt voltunk.
Egy-egy fakuló véraláfutás a hideg, kékes-zöldes szemét idézi, ami egyszerre volt lenyűgöző és félelmetes is. Keserűség önti el a szívemet: ismét ott vagyok a szobájában, az ágyon. Az egyik pillanatban olyan szerelmet érzek, mint még soha, a másikban pedig elárulnak.
Újra és újra azt hajtogatom sírva, hogy nem akarom. Úgy tesz, mintha nem hallaná. A hasamon fekszem, nem tudok mozdulni. Testének súlya a hátamra nehezül. Egyre élesedő fájdalmat érzek a lábam között, de őt ez nem érdekli. Azok a karok, amik eddig a védelmet biztosították, most könyörtelenül szorítják le a csuklómat.
Erről senki nem beszél.
Mi van akkor, ha az csal tőrbe, akiben megbízol?
Csak némán, a könnyáztatta párnába fúrt fejjel tűröd a kínzó lökéseket, miközben a tudatod sem mer odanézni, inkább kiszakad a saját valóságából.
Ő lefordul rólam, én pedig sietve magamra zárom a fürdőszoba ajtaját. A hányinger kerülget, miközben próbálom lemosni a bőrömről a vérnyomokat.
Érdekes, nem?
A testem egyből érzi a különbséget, tudja, milyen szándékkal közeledtek felé.
A fogaskerekek megállíthatatlanul zakatolnak, mintha lenne értelme ezredszerre is visszajátszani a történteket.
A második hetemet töltöm gyakornokként külföldön. Mostanra már majdnem az összes munkatársamat megismertem. Az asztalomnál ülve észreveszem, hogy egy nagyjából velem egyidős férfi lép be az iroda ajtaján. A főnökével történő pár perces egyeztetés után célirányosan közeledik felém.
– Szia! Will vagyok, örülök, hogy végre találkozunk. Sokat hallottam rólad! – nyújtja a kezét lendületesen, miközben rám villantja tökéletes mosolyát.
A legnagyobb udvariaskodás közben körbejárjuk a kötelező kérdéseket, de tengerkék szeme, barna, göndör fürtjei és az angol akcentusa teljesen megigéz.
Nem véletlenül tartják a cég legjobb értékesítőjének.
Ironikus a felismerés, de ekkor még nem sejtem, hogy ezt a tehetségét épp rajtam tökéletesíti, és már az első randin játszi könnyedséggel adja el nekem a hazugságait.
A gyakornoki munkám utolsó hónapját töltöm kint. Szinte elválaszthatatlanok vagyunk, próbáljuk figyelmen kívül hagyni a közelgő búcsút, de a hazaköltözésem és a távkapcsolat valósága elkerülhetetlen. Hiába minden igyekezet, elérkezik a felszállás pillanata, és én a kilométerekkel együtt a bántalmazás előtti idillt is magam mögött hagyom, ahová már sosem térhetek vissza.
Az agyam egyre inkább elhomályosítja a hozzá kötődő emlékeket.
Képtelen vagyok eldönteni, mi hagy mélyebb nyomot a három évünk alatt: a fizikai erőszak vagy a lelki terror. A fojtogatás fáj jobban, vagy az a lassú, módszeres manipuláció, amivel az őrület szélére kerget? Miközben remegve rejtegetem előle a lakásban található összes kést, a bizonytalanság felemészt: Ez a valóság, vagy csak a képzeletem játéka? Talán tényleg bennem van a hiba.
Hirtelen arra eszmélek, hogy egy meleg tócsában állok, a kád már réges-rég túlcsordult. Gyorsan elzárom a csapot, és a másikat is, amiből az emlékek ömlenek.
Már az ágyamban fekszem, hajnali kettő van. Este tíz óta az idegen nyelvű orvosi kutatásokat bújom, mintha ott rálelhetnék a válaszra, mi okozza a tüneteket. A kifehéredett, zsibbadó ujjaimat türelmetlenül a mellkasomon pihentetem, majd a korábbinál is nagyobb lendülettel nyitom meg a böngésző újabb oldalát.
Egy ideje már ez az esti rutinom, mielőtt elnyom az álom.
Másnap a kórházban ülve, szorongással telve várom, hogy sorra kerüljek. Apa most is elkísért. Miután szólítanak, helyet foglalunk a kopott műanyag székeken. A mindig szórakozottnak tűnő orvosom most korántsem olyan derűs. Aggódó tekintetét figyelve várom, hogy végre megszólaljon.
– Az eredmények megérkeztek.
Megköszörüli a torkát, majd folytatja…
– Egy nagyon ritka leukémiatípussal állunk szemben, aminek CNL a neve. A világon csupán kétszáz embert diagnosztizáltak ezzel a betegséggel. A feljegyzések szerint ez egy kifejezetten agresszív fajta, nagyon alacsony túlélési esélyekkel. Tízmillióból egy az esély arra, hogy valakinél ezt a típusú vérképzőrendszeri rákot azonosítsák.
Az orvos hangja elhalkul… már csak a száját látom mozogni. Apa bólogat. A diagnózist követő 30 másodpercben olyan, mintha egy lassított filmet figyelnék:
1, 2, 3 – A szék megnyikordul. Lágy szellő játszik a redőny zsinórjával. 4, 5, 6 – Az orvosi szobában visszhangzik a csend. 7, 8, 9 – Beszívom a párás, nyári levegőt. 10, 11, 12 – A kórház szaga a kétségbeesésemmel keveredik. 13, 14, 15 – Bent tartom, visszafogva a gondolatok áradatát. 16, 17, 18 – Kifújom, teret engedve a felismerésnek.
19, 20, 21 – Túl korai ez a találkozás. 22, 23, 24 – Halál. Réka. Réka. Halál. – Szerencsére sosem volt jó a névmemóriám. 25, 26, 27 – Alig 0,00001% az esély rá. 28, 29, 30 – Mégis 100%-on lüktet bennem az élni akarás.
Fotó: http://www.kaboompics.com, kép forrása: Pexels