A Föld körül szövődő neuronháló tagja vagyok, és most igazoló jelentést kell írnom, mert túl közeli, túl személyes, túl érzelemdús és túl hosszan tartó kapcsolatot tartottam fenn egy emberrel. Nevetséges! Már a műfaj is. Igazoló jelentést írni, amikor nincs is mivel és nincs is mire írnom.
– Bantle úr, a Schweiz am Sonntag tudósítója vagyok, ha jól értjük, Ön most 81 éves, és hát nagyon jól néz ki, 20 évet simán letagadhatna! – feszengett az újságírónő. – Emlékszik még arra az Internazionale – Basel meccsre 10 évvel ezelőtt, amiről eltűnt? – A hölgy tegnap későn este érkezett Milánóba, rögtön a hotel bárjába ment, ahol megismerkedett egy férfivel, aztán az ő hotelszobájában kötöttek ki, most meg kiderül, hogy erről a férfiról kell írnia. Észbontó! Középkorú, molett, túlfestett, de csinos nő, akinek oda lehet dobni egy ilyen tudósítást, örökös beugró, utolsó pillanatban is elérhető.
Kimondhatatlan és megszámlálhatatlan mennyiségben létezünk, kitöltjük a világmindenséget, osztozva az elemekkel, porokkal, rögökkel, égitestekkel, bolygókkal és napokkal. Létünkhöz csak vízmolekulák kellenek, ahol több van, onnan a Hálózat eljuttatja ezeket oda, ahol kevesebb. Információkat szállítunk szinapszisainkon keresztül, elektromos és kémiai jeleket osztunk meg egymással, amik neurotranszmittereinken jutnak át sejtről sejtre. Érzékelni, gondolkodni tudunk, és ahol a por egy magasabb rendű szervezettséget ért már el, ott a mozgását is irányítjuk.
– Nem szívesen emlékszem a meccsre. Már az első félidőben kiderült, az Internazionálé sokkal erősebb csapat, a szünetig 2:1-re vezettek – darálta a betanult választ Rolf Bantle. – Aztán kimentem a klora, majd nagyon ideges lettem, nem találtam a szurkolótársaimat, és egyre több gól jött. 4:1 lett végül, megalázó vereség – arcát fájdalmasra és csalódottra igazította, remélte, ennél több kérdés a meccsről már nem lesz, mert valójában akkor már nem volt a stadionban.
A Hálózat egyenjogú tagjaként minden információhoz hozzájutok. Dendriteimmel lehívok bármilyen tudásjelet, axonommal meg oda továbbítom, ahova kell vagy akarom. Fő feladatom a földi élőlények ellátása. Így találtam Rolfra. A szervetlen anyag irányításához ezeknek az élőlényeknek is kell a neuron, oda is beépültünk, és folyamatos kapcsolatban állunk velük. Először csak egy kis mulatság volt az egyhangú „fogadom a jelet, továbbítom a jelet” folyamatban. Annyit rólunk még a wikipédia is tud. Később azonban kísérletezni kezdtem. Speciális, csak őt irányító jeleket küldtem, amik egyszerű, majd egyre bonyolultabb gondolatokként, késztetésekként, végül tervekként és cselekvésekként jelentek meg. Könnyű dolgom volt, alig kapott mástól jelet, egyszerű életmódja, környezete, tapasztalatlansága kifejezetten kedvezett nekem.
A „megtalálásom” utáni sajtótájékoztatóra jól felkészített a Kedvesem. Teljes terv állt össze a fejemben, hajléktalanságról, segítőkész emberekről, apró részletekről, amik eltelítik az újságírókat, mert nagy érdeklődést, igazi tényfeltárást nem lehetett elvárni tőlük. Ja, meg még annak emlegetése, milyen szép város is Milánó, és milyen élvezettel járkáltam az életvidám olaszok között, szemben addigi életemmel a savanyú és praktikus svájciak világában. Ne aggódj, ez elég lesz! – jelent meg bennem a gondolat. Így is lett. Hazudnom sem kellett, szóba sem kerülhettek utazásaim a legérdekesebb országokba, tengerpartokra, hegyekbe, a világszép hotelekben töltött vakációim.
Első kihívásként Rolf komfortzónáját bombáztam olyan késztetéseket kiváltva, amik kikergették a stadionból, eljuttatták egy jelentős készpénzzel bíró drogdíler kirablásáig, aztán egy gyors repülőjegy-vásárlás következett a reptéren. Az infóim mind rendelkezésre álltak a Hálózatból, hogy lehet gyorsan pénzhez jutni, hova visz az első járat, ahol van még szabad ülőhely, nekem valójában a manipuláció jutott, mindezeket természetesnek, magától értetődőnek és szükségesnek kellett láttatnom. A többi már nem is volt kihívás, hamar megtanulta, hogy figyeljen arra a belső hangra, ami valójában én voltam.
Pár hónap szédületes utazgatás után egyre erősödött bennem az a megérzés vagy gondolat, hogy valaki irányít és tisztára söpri előttem az utat. Tesztelgetni próbáltam. – Te tulajdonképpen nő vagy? – tettem fel egy direkt kérdést. – Ha akarod, az vagyok – jelent meg a fejemben a válasz. Hogy hívnak? – próbálkoztam újra. – Hogyan szeretnél hívni? – jött egy kerülő válasz. – Kedvesemnek! Ez tetszene neked? – vágtam rá, de nem válaszolt. Vártam. Teljesen üres volt a fejem, semmi gondolat. Aztán mégis. – Igen, örülnék neki – megkönnyebbültem. Ez egy határozott szintlépés volt. Ettől kezdve bármikor, bármiről el tudtunk beszélgetni.
Évek teltek így. A Hálózatban először a környezetem magas vízfogyasztása tűnt fel, aztán a speciálisan az emberi jólléthez, jó érzésekhez, boldogsághoz, szeretethez kötődő információk feldúsult áramlása és a magányt, gyűlölködést, haragot kiváltók mennyiségének jelentős csökkenése. A kérdés az volt számomra, elmondjam-e őszintén, itt a vég, vagy mondassam ki Rolffal, elfáradt és haza szeretne jutni. Mi lenne, ha ő dönthetne? Feltettem neki a kérdést. – Miért akarsz elhagyni? – szomorodott el. – Nehéz ez neked? Rád van szükségem, nem a kalandokra! Ha visszatérek a régi életemhez, találkozhatunk még? – kérdései és ragaszkodása rövid időre, de működésképtelenné tettek. A Hálózat azonnal reagált. A szenescens sejtekre nem volt szükség, folyamatosan semmisültek meg, hogy ne fogyasszák az értékes vizet, kieső funkciójukat pótolni kellett. Visszatornáztam hát magam a működésnek még elfogadható szintjére. – Igen, mindent meg fogok tenni.
– Bantle úr! Mi volt a legemlékezetesebb élménye ebben a tíz évben? – nézett rám szemkontaktust kerülve az újságírónő. – Az, kisasszony, hogy szabadon dönthettem, hol alszom aznap, minden kötöttség nélkül – vágtam rá. – És mihez kezd ezután? – nézett rám már empatikusabban. – Talán befogad egy nyugalmas öregek otthona, már kaptam pár ajánlatot, jó leszek nekik reklámnak. És elleszek a gondolataimmal.
Fotó: Earth Photart, kép forrása: Pexels