Indulni kell. Hatkor fújnak a gyárban, a főnök titkárnője sosem késhet. Jó sötét van, na de ilyen ez a tél, magamra is húzom ezt a vastag bundát, Cilike, a húgom küldte Németből. Nekünk is menni kellett volna, amikor lehetett. Na iszen, az uram hallani se akart róla. Tényleg, a Gyuszi ma milyen korán elindult, hát nem is hallottam! De el kellett mennie, mert az ágyban nincs. Megnézem azért a lakásban. Szép nagy lakás, sok benne a szoba, társbérlet volt, de ránk maradt, három gyerekkel el se fértünk volna, ha nincs ez a lehetőség. Jó áron hozzá lehetett jutni, a Gyuszinak meg akkor jól fizettek az üzemben, harminchat volt, amikor megcsinálta a mérnökit az egyetemen, úgy mondták, levelezőn. Harminchat, az még nem öreg, hiába röhögtek rajta a vizsgabizottságiak, vagy hogy hívják azokat. Néznek a szemüvegeik mögött, aztán mindjárt fenn is hordják az orrukat, hogy le ne csússzon a pápaszem a nyergükről. Fene egye, a nagy rohangálásban meg rám melegszik a bunda, de le nem veszem most már, lekésem a buszt, akkor kutyagolhatok az országúton. Ilyen sötétben még elütnek, mennek azokkal a batárokkal, IFÁk meg Barkaszok, a Gyuszi imádja szerelni őket, pedig nem az ő reszortja. Tökig olajos lesz tőlük, én meg moshatom az ingeit, míg le nem súrolom a bőrt is magamról. De egy vállalati mérnöknek ingben illik járni. Engem szólnak meg, ha az uram slendrián. No, várjunk csak! Hova tettem a kulcsot? Az ajtót zárni kell. A mai világban már sose tudhatja az ember. Mindig mondom a Gyuszinak, hogy akassza ide az ajtó mellé, annak ott van a helye. Hol a szög? Kieshetett. A kulcs meg biztos lepotyogott vele együtt. Fene az egészbe. Miért fáj nekem a térdem? Nem vagyok még öreg, alig múltam ötven. Úgy nyögök, mint apám, de ő már kilencven. Kitapogatom a tenyeremmel, itt lesz valahol. Ejjj, egy szálka! Ez az úri parketta, folyton vixolja az ember, mégis szálkásodik. Megnézem a fénybe. Hun egy lámpa? Itt, a lépcsőházban. Ott az a kis hamis! Nem tolsz ki velem, kipiszkállak valahogy. De most már futás, jön a busz! Jó reggelt! Ez a házmester rendes ember, akármikor jövök, mindig ébren találom. Hova, hova? Hova mennék, hát a buszhoz, kezdődik a műszakom. A bundáját meg elhagyta, Rónai néni? Hogy a fene egye meg, tényleg nincs rajtam. Na, jöjjön csak, megkeressük! Na de addig elmegy a busz! Ne aggódjon, beviszem én taxival. Ó, maga nem hagyhatja itt a helyét, mi lesz akkor a házzal? Majd kiteszem a táblát, hogy rögtön jövök. Huncut maga, Sanyi! Maga is huncut, Rónai néni, folyton elszórja azt a bundát. Rossz annak a kapcsa, meg kell varrnom. Jól is teszi, jól is teszi, ilyen drága árut meg kell becsülni, Rónai néni. Ne nénizzen engem, Sanyi, fiatalabb vagyok isze, mint maga. Bocsánat, kisztihand, Erzsébet. Csak addig kisztihand, míg a férjem haza nem jön, mert ellátja a baját. Papucsban indult dolgozni? Lefagy a lába! Ó, ne nézzen bolondnak engem, Sanyi, biztos, hogy vettem én cipőt, csak kicserélhették, régóta mondom, hogy valaki bejárkál ide. Ez a maga dolga lenne, hogy az idegeneket kint tartsa. Na, jöjjön még két lépcsőt, Erzsike, odanézzen, ott hever a bundája a lámpa alatt! Igaz is, szálka ment a kezembe, nincs egy tűje, Sanyi, meg egy öngyújtója, kicsit a láng fölé kell tartani, az fertőtleníti, tudja?
– Mi ez a ramazuri már megint? Rónai néni, magát megint a portás szedte össze? Le fogom most már kötözni. Egyedül vagyok itt a harminc öregre, a fele demens, a másik fele meg pelenkás, azt se tudom, hol áll a fejem, maga meg paplanban kóricál az éjszaka közepén! Mióta meghalt a férje, nem lehet bírni magával. Ne pityeregjen, vegye be az altatóját! Úgy ni! És most már tessék nyugton maradni!
(Fotó: Andrea Piacquadio, kép forrása: Pexels)