Tag: Zámbó Tamás

Asszisztálni, ha esetleg… ugye. De operálni is akár… persze, csak ha úgy alakulna. Mögötte az öcsém, elhiheti, igazi ezermester. Gyönyörűen fúr, fűrészel. Tudom ajánlani, szinte mindenhez ért.

Elerőtlenedett hangon válaszolta, hogy nem tud fölállni, még a járókerettel sem. Enni sem akar, úgyis kifolyna. Arra kérte Amáliát, hogy szóljon Melindának, ki kellene cserélni a pelenkáját.

Úgy egy év óta egyre sűrűbben eltéved az épületben. Az elején nem volt ez nyilvánvaló, mert ha megállította valaki, úgy reagált, mintha csak egy kis séta vagy beszélgetés kedvéért járna arra éppen.

– Ecsém, ez akkora, mint a Titanic, no para! Király ez a Balaton, és mi vagyunk a császárai – üvölti magán kívül, és széttárja a karját –, én vagyok a DiCaprio csaja.

Majd jött az „Álomarcú lány”, egy igazi tapadós. Sosem tapasztalt kellemes, izgató illat áradt a bőréből is, és a hajából is. A tánc közben a kezdeti merevsége lazult, egyre puhábban simult hozzám.

Elölről-hátulról, jobbról-balról melléhasalt, és hosszasan nézegetett a telefonja lámpájával világítva az összecsukhatatlan kanapé belsejébe, majd próbálta erőből a megfelelő pozícióba billenti a kárpitozott ülő és háttámla részt.

A zöld zsalugátereket behajtották, és a félhomályba borult szobában egy órát kellett volna aludnunk. De nekem szinte sosem sikerült, hiába töltötte be a helyiséget rövid időn belül a többiek horkolása és szuszogása.

Az ember régi, lecserélt csapokat, és más fém vackokat bányászott elő, majd egyszer csak előhúzott egy jó állapotban lévő női cipőt, „Ennek hol a párja, Főnök?” felkiáltással.

Fújtat néhányat, aztán elkezd kúszni a kisasztal felé. Felnyúl, a terítőt éri el, azzal együtt húzza le a telefont. A készülék a feje mellé zuhan. Nagy nehezen a hátára fordul, aztán rémület önti el, nem jut eszébe a mentők száma.