Tag: Hámori Márti

Egy kis mellékutca felé indulnak, ott kevesebben vannak, és mintha a szél is kevésbé fújna, Anna nem is nagyon figyel, a feladataira gondol, érzi, ahogy erősödik a nyomás a szíve tájékán.

Visít az osztály a gyönyörűségtől, fallosz, fallosz, skandálják a gyerekek, Edina hiába kiabálja, hogy csönd meg elég legyen, már a saját hangját se hallja, az óra botrányba fullad.

Kell annál nagyobb dráma, mint egy Verdi vagy Puccini darab, pláne Wagner? Most Bartók van soron, vele ismerkedem.

Örülnek egymásnak, őszintén. Istenem, gondolja Zsuzsa, a mosolya még mindig olyan kisfiús, félszeg és kedves. Dávid egyébként is kedves volt, de főképp romantikus és humoros. Mennyit nevettek, te jó ég! És a beszélgetéseik!

Ő itt Ana, nem Anna. Mintha itt lenne igazán önmaga, mintha levethetné fáradt, elnyűtt arcát, fehér, plöttyedt, unalmas testét. A mediterrán naptól lebarnul egy kicsit, kipirosodik az arca, és ragyogni kezd a szeme.

Csak panaszkodni tudsz? Ez hír? Ilyenekkel foglalkozol? Ne haragudj, de dolgom van, nem érek rá ezt hallgatni, dorgálja le őt, pedig Lívia – egyre jobban szorongva – igyekszik figyelni arra, mit mond.

Mennyire más szeretet volt ez, mint amit korábban érzett. A szeretet, amit valójában soha nem kapott meg az anyjától, hiszen mindig szidással és pofonokkal együtt jött.

Sándorral milyen egyszerű szertartásuk volt, még menyasszonyi ruhája se volt rendes, nem volt nekik semmijük, aztán mégis, 25 évig milyen boldogan éltek…