a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata
A Tata soha nem szólított a rendes nevemen. Néha Kolléga voltam, néha Pepike, esetleg Palika, de soha nem Zoltán, vagy Zoli. Ez egyáltalán nem zavart, sőt azt hittem, hogy ez így természetes, és a többi ismerősömet sem szólítják otthon a nevén.
Tegnap kimentem a harminckilences kilométerhez, végre a saját szememmel láttam a helyszínt. Szépen feltakarítottak, már csak néhány üvegcserép emlékeztet rá, hogy egy héttel korábban egy kordonszalaggal körülvett autóroncsban hevertél itt, és rendőrautók meg mentők fényei játszottak a felrepedt, vérző arcodon.
Anya nagyon közel állt a nagyihoz. Ha a nagyi nem lett volna ott neki, mikor apa elment, talán nemcsak félig szakadt volna meg a szíve, hanem teljesen.
Nem akartam kijönni játszani. A Dexter laboratóriumát néztem a tévében, meg pilóta kekszet ettem. Maradt még egy egész csomag a szülinapomról. De apa megint szomorúan jött haza a szőlőből. A Karcsi bátyja kísérte haza, apa annyira szomorú lett, hogy úgy kellett a Karcsi bátyjának belekarolni. Ha apa szomorúan jön haza, anya mindig kiabál velem.
