2025. július
Kever egyet a cortadóján, kerülve a vele szemben ülő nő tekintetét. Idegesíti, ahogy műkörmeit a csésze fülén kocogtatja, miközben virágmintás noteszába firkant valamit.
– Először is, engedje meg, hadd gratuláljak magazinunk nevében a regényéhez, ami a héten került a sikerlisták élére! Számított rá ilyen fiatalon? – szegezi rá műpillás barna szemét az újságírónő.
– Köszönöm, csak remélhettem – köhint Áron, jelezve, hogy várja a következő, egyben kevésbé költői kérdést.
– A könyv személyes, már-már nyers hangvételű írás, kendőzetlenül mutatja be egy többgyermekes család tragédiáját. Igaz történeten alapul, vannak testvérei? Mesélne egy kicsit olvasóinknak arról, hogy ki is valójában Lakatos Áron? – húzódik hatalmas mosolyra rúzsozott szája.
– Egyke vagyok – simít végig a szeme alatt húzódó hegén a férfi.
2015. július
Már megint neki kell vigyáznia a kicsikre. Áron a sarokba hajított matracon hever, a plafont bámulva legyezi magát egy rongyos reklámújsággal. Minden ablak tárva, alig mozdul a levegő, csak a hűtőszekrény ciripel egyet néha a konyhában. Legalább az működik, mióta a Laci bácsi bevezette a kábelt a szünet elején.
Rohadt hosszú ez a nyár, lemenne már ő is kicsit a Kacsás tóra csobbanni egyet. Tibi bezzeg mindig csajozik valahol, mit esznek azon a kopasz fején, nem érti.
Húgai csendben babáznának, de Robi, a kisöccsük megint nem bír magával, állandóan őket csépeli. Odadob neki egy kisautót, amit reggel a kukában talált, jól sejtette, hogy hasznát veszi még. Egy félórát ellesz vele.
– Na mi van, anyáék már megint a kocsmában? – vágja ki az ajtót Tibi, a bátyjuk.
– Csőben laksz? – pattan fel Áron, és benyomja mögötte a horpadt bejárati ajtót.
A lányok odébb húzódva játszanak tovább. Robi a konyha felé gurítja újdonsült járgányát.
– Kenyérre nem futja, de Robikának új játéka van? – horkant fel a legidősebb.
– Valaki legalább játszik velük. Hoztál valamit enni? – simítja meg korgó hasát Áron.
– Nesze, a strandon találtam – dörmögi Tibi, és egy papírzacskót dob a konyhaasztalra.
Kistestvérei nem győzik kivárni, hogy bátyjuk szétossza közöttük a gyros maradékát, egymás kezéből lopják ki a sült krumplit. Robi a nővéreit lökdösve próbál közelebb kerülni a fejedelmi ebédhez. Áron megbotlik valamiben, szitkozódva néz a hűtő alá guruló négykerekű után. Kihasználva a zűrzavart, kisöccse elcsen még egy falat húst, és elégedetten taszigálni kezdi a rozsdás Lehelt, ami foglyul ejtette játékát. A többiek kergetőznek, pillanatnyi jókedvet varázsolt közéjük a jóllakottság.
– Öcsike, hagyd már azt a tetves járgányt, nézd, mit találtam valaki zsebében! Ma desszert is lesz, lemegyünk fagyizni! – büszkén lobogtat feléjük egy tízezrest Tibi.
Testvérei türelmetlenül fordulnak a legkisebb felé, aki mosolyogva fekszik a padlón, és ujjai között szorítja kisautóját.
Áron sürgetőleg fölé tornyosodik, ekkor ütést érez a vállán, és hatalmas erővel csapódik arcával a konyhaszekrény sarkába.
– Legyen eszed, hülye gyerek, áram alatt van a kicsi! – üvölti bátyja, és félrelöki őt a szikrázó hűtőszekrény mellől.
2019. szeptember
– Lakatos, leveled jött – vakkant utána a portás a műszak végén.
Hetek óta a postát várta. Júniusban tette le az érettségit. Elsőként a családjában. Hétköznap a gyársoron, hétvégén a szakképzőben töltötte az idejét. Nem rossz egy intézetistől, gondolja magában Áron. Mind a négyen otthonba kerültek azon a bizonyos nyáron. Tibivel megúszták a nevelőszülőket, arra a néhány hónapra, míg betöltik a tizennyolcat, nem bajlódtak velük. Húgaikat egyik családtól a másikig cibálták. A bátyja korábban csak nekik lopott, de miután kikerült, nem tudott leállni. Valószínűleg le is ültették azóta.
Néhány perccel később már a sarki krimóban ülve kapargatja a kólásüveg címkéjét. A lepecsételt boríték cinikusan mered rá. Ki kellene már nyitnia. Erről álmodott, kijutni Vasvárról. Megtörni a generációs terhet, amit szülei rámértek. Nem értük csinálja, nem érdemelnek tőle semmit. Rohadjanak meg abban a cellában, ahova tartoznak – csapja az üveget az asztal lapjához.
Nem vár tovább, elkezdi kihúzni a levelet.
A kocsmáros felhangosítja a bárpult feletti poros tv-t. “Jogerőre emelkedett a bíróság elsőfokú ítélete, a szülőket szabadlábra helyezték, miután felmentették őket a gondatlanságból elkövetett gyilkosság vádja alól” – zengi a műsorvezető.
Áron undorodva nyel egyet, és kilép a dohos cefreszagból a napfénybe. Hunyorog a levélre:
Gratulálunk, Ön felvételt nyert a Nyíregyházi Egyetem Humántudományi Karára!
2025.július
– Bizonyára nagyon büszkék önre a szülei – pislog rá reménykedve a nő.
Áron az orrában érzi a bűzös egyszobás lakást, amin heten osztoztak. A szülei a lépcsőházban szipuzták a technokolt, míg ő tisztába tette kisöccsét, már ha éppen futotta pelenkára a segélyből. Egymást nevelték testvéreivel. Az a két ember számára hallott.
– Sajnos néhány éve nem élnek – igazítja meg Áron az ingujját.
– Végezetül… a könyvét egy bizonyos Robinak ajánlja, mit lehet tudni a titokzatos úriemberről? – kérdezi kacsintva az újságíró.
– Neki köszönhetem, hogy felnőttem – sóhajtja a férfi, és lehunyja szemét.
2015. július
Csukott szemhéja alól villódzó kék fényt érzékel. Járomcsontjához nyúl, felszisszen.
– Úton vagyunk a kórházba, tesó – inti nyugalomra Tibi.
– Robit másik kocsival hozzák? Fateréknak szóltál? – kérdezi riadtan Áron.
Tibi csupasz halántékán megfeszül az ér.
Fotó: Nubia Navarro, kép forrása: Pexels