Számomra akkor igazán jó egy könyv, ha hazatalálok a történetben, megnyugszom, magamra ismerek. Egy könyv, melynek elolvasása megtör, összerak, aztán meg is gyógyít, én pedig azon kapom magam, hogy a lelkem sebeire is kaptam egy kis kötszert. A következő pillanatban annyira megerősít, felemel, hogy hálásabb tudok lenni az életemért, és mindazért, amit adott nekem az ég. Pontosan így hatott rám Kilián Sanna Az élet nélkülem is ment tovább című regénye is.
Tavaly júniusban olvastam a könyvet, amely kendőzetlen őszinteséggel mutatja be egy fiatal kamaszlány, Ivett öngyilkossági kísérletének történetét. Megéléseit arról, milyen is kerekesszékben az élet, és egy szomszéd hölgy közeledését, akinek a segítségnyújtása és feltétel nélküli szeretete akkor jön, amikor a legnagyobb szükség van rá.
Életemnek egy olyan meghatározó időszakában jött velem szembe a könyv, amikor kifejezetten erőteljesen küzdöttem a kiszolgáltatottság fájdalmas érzésének megélésével, amikor megpróbáltam csírájában elfojtani a “Miért pont én?” kérdését, az önállóság hiányának gyűlöletét. Mindazt, ami lassan húsz éve az életem része, és bizonyos helyzetekben több próbatétellel jár, mint másoknak.
Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, a saját gondolataimat látnom vissza a papíron, mintha ezt a könyvet rólam írták volna. A sorok olvasása közben történt meg az az áttörés, amire már hosszú ideje szükségem volt, de talán még én sem mertem kimondani magamnak. Ekkor engedtem meg először, hogy ne fojtsam vissza a mázsás kövekként bennem élő érzéseket. Számomra egy lelki megtisztulás, és ebben az időszakban a legjobb terápia is volt ez a könyv. Sanna regénye sokkal több, mint egy történet, hiszen elmondja a kimondhatatlant. Azokat az érzéseket, amelyeket egy mozgáskorlátozott fiatal érez akkor, amikor a testébe be van zárva. Ki szeretne törni, de amikor rátalál az igazságra saját állapotával kapcsolatban, az mindent megváltoztat.
Én nem a másságban, hanem a lélek szabadságában hiszek. Abban, hogy egy-egy megfelelő pillanatban érkező barátság képes felemelni annyira, hogy elhisszük, az élet lehet újra napsütés, boldogság, és létezik egy olyan világ, amit mi teremtünk önmagunknak. Az, hogy ez hogyan néz ki, csakis rajtunk múlik.
A könyv főszereplője, Ivett megtanult együtt élni a sérült lábával, és legnagyobb fájdalma az ok, ami miatt ő mozgássérült lett, ennek fájdalma pedig kihat környezetével való kapcsolatára is. Nekem ez a történet megmutatta, hogy mások igenis képesek lehetnek megérteni és elfogadni az olyan embereket, mint amilyen én vagyok. Ez csak akkor történhet meg, ha megengedik maguknak, hogy megtapasztalják, milyenek is vagyunk mi igazán. Hogy annak ellenére, hogy nem mindig könnyű kerekesszékben tölteni az életet, a szabadságot mi is meg tudjuk élni: az elménk által, pont, ahogyan ezt a regény főszereplője is teszi.
Ez a könyv egy kicsit minden sorstársam könyve is, mert benne van az önállóság hiánya, a feltétel nélküli szeretet, és mindaz, ami a mi életünkhöz tartozik. Nekünk, mássággal élő embereknek sokszor egy egyszerű „itt vagyok melletted” vagy egy őszinte, érdeklődő kérdés többet jelent bárminél.
Én nemcsak egy regényt olvastam, hanem valahol az önelfogadásom összes lépcsőfokát megéltem, ezt az egészet pedig csakis annak köszönhetem, hogy a könyv írója egy más szemüvegen keresztül szemléli a világot. Olyan, mintha belelátna a fogyatékkal élő emberek lelkébe, és őszintén, emberien, klisék és nagy szavak nélkül fogalmazza meg mindazt, ami igazán fontos. Több olyan része van a regénynek, ami különösen megérintett, de mégis kiemelnék néhány kedvenc részletet, amelyek megmutatják, miért annyira fontos számomra.
„Tőle tanultam meg, az én okos és bölcs lányomtól, hogy a legrosszabb dolog, amit ellene elkövethetek, az, ha sajnálom. Mert nincs miért sajnálni. Nincsenek fájdalmai, és a lábát leszámítva egészséges.”
„Egyszer kiborult a kocsiból. Előtte kétszer-háromszor kérte is őket, hogy vigyék be a fiúkhoz a szobába, de valami mindig közbejött. Éva rohangált a konyhában, fortyogott a rántás, forrt a víz. Ivett apja az éjjeli lámpát forrasztotta az asztalon, hetek óta kérték a fiúk, hogy javítsa meg, nem szerettek sötétben aludni. Akkor Ivett megmakacsolta magát, és megpróbált egyedül kikászálódni, de az egyébként nehéz, stabil kocsi elbillent. Éva már csak a keserves sírásra ért be a nappaliba. Nem azért sírt, mert megütötte magát, hanem mert nem sikerült véghez vinnie, amit annyira szeretett volna. Nehéz döntések vártak rájuk. Picit el kellett engedniük Ivett kezét ahhoz, hogy egy viszonylagos önállóság kialakulhasson az életében. Erre a beteg gyereket nevelő szülők általában nem képesek, mert túlságosan sajnálják a gyereküket, és inkább mindent megcsinálnak helyettük. Ezt egy tanácsadó mondta Éváéknak, és óva intett őket attól, hogy ilyen szülőkké váljanak. Fejlesztésre kezdték hordani, ahol a mindennapi élethez szükséges praktikákat is megtanították neki. Egy kerekesszékes férfi is dolgozott ott, nagyon ügyesen boldogult, igazán jó példát mutatott neki. Ivett utána magabiztosabb lett, az iskolában pedig az is kiderült, hogy sokkal jobban vág az esze, mint a többieknek.”
„Belefáradtam. Ivett, a békés, derűs, kedves, minden, amit egy anya csak kívánhat. Csak, tudod, az egész életem egy bazi nagy hazugság. Anyu mindig azt mondta, milyen szerencsés, hogy én vagyok a lánya. Na, persze. Én meg azt hittem, hogy ez igaz. Boldog életem volt, boldogabb, mint másoknak. Jártunk nyaralni, nem külföldre, de marha jó volt így is. A tesóim irtó jó fejek, mindenben segítettek, amikor kicsi voltam. Anyu vágta a hajam, mert egyszer a fodrásznő nagyon húzta, hiába mondtam neki. Anyu kézen fogott, hazamentünk, az úton vizes hajjal ültem a kocsimban, és hihetetlenül boldog voltam, és büszke, mert megvédett engem. De az a helyzet, hogy egy rohadt nagy átverés az egész.”
Ha szeretnél olvasni egy olyan könyvet, ami mesél mindarról, ami az élet sava-borsa, erőt ad, és rámutat arra, hogy a csodákban hinni kell, akkor szívből ajánlom Kilián Sanna Az élet nélkülem is ment tovább című regényét.