a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata
Ilyen lehet, amikor egy beteg felébred a kómából. Én a saját kómámban tudtam túlélni ezeket az éveket, rengeteg munkával, egyedül. Emlékszem, amikor kiderült, hogy a rák miatt meg kell halnia a kisbabámnak, napokig nem tudtam beszélni.
Úgy tűnik, hogy olyan hatalmas a káosz, hogy utolsó esélyként készülőben van egy államok közötti szövetség, egy szigorú, konkrét feltételekhez kötött megállapodás, amely megkísérli a lehetetlent.
Péter nyel egyet, ezek szerint még nem zökkent helyre anya agya, bár most azért érti, hogy mire gondolhat. Nem először nevezi metrónak a liftet, ami időnként meg villamos. Az Otthon épülete pedig a fejében néha a várossal azonos.
Megint ez a szörnyű bűntudat, hogy nem tudok tökéletes utódot produkálni. Folyton csalódást okozok mindenkinek. Elönt a szégyen, kerülöm anyukám és a férjem tekintetét. Biztos vagyok benne, hogy mindez az én hibám, ez a büntetésem, amiért el akartam hagyni a férjemet. Szeretnék bocsánatot kérni, de nem találom a szavakat.
Tudta, hogy minden egyes nap közelebb kerül ahhoz a célhoz, amit már egészen kis gyerekként megálmodott, hogy ő lesz az, aki élettel tölti majd meg a bolygókat, és ő lesz a legnagyobb művészetpártoló mecénás.
A föld éhes szájként nyeli el körülötte a szétmálló gépeket, csak a fehérlő csontok maradnak szanaszét.
– Egyenruhások jöttek a piacra a dombokon túlról. Ávósoknak nevezik őket. Fegyver ugyan nincsen náluk, legalábbis nem mutogatták, de fenyegetőek mind.
A bárófi az árnyékba süppedve figyelte a szemközti, élénkkék nyárvégi hegyeket, a szeme alatti napszúrásos redőkbe rakódott a pipafüsttel felszálló dohánymorzsalék, elmosódott foltba rendezte a vasakon álló, korhadt fájú marhavagont meg Bíbort, akit bakot tartva felsegített a szuvas ajtórés mögé.
Krisztián az egész arcával mosolyog, én a tésztámat kavargatom. A kedvenc filmemről kérdez, és amikor azt válaszolom, hogy nincsen, gyanakvóan néz rám. Természetesen megtudom, hogy mindenképp látnom kell a Harcosok klubját, ha még nem volt hozzá szerencsém.
Hallom anyám kérdését, hogy kész vagyok-e már, de nem reagálok. Szeretném hinni, hogy igaza van: tényleg elcseréltek, és ő nem az én anyám.
