regényrészlet
Párizs, 2049. május 11.
Borisz feszülten ült a taxiban, amely a repülőtérről a Rue La Boétie-re vitte. A férfiban mindig is volt egy kis idegesség, izgatottság, egyfajta várakozás és a következő pillanatnak a hajszolása – de most másfajta feszültség vibrált körülötte, mint általában. Az ingatlanügynöke egy hónappal ezelőtt talált egy megfelelő lakást a 23-as számú ház közelében, amely mostanra már bebútorozva, mindennel felszerelten várta. Az autó a 28-as számú ház előtt parkolt le, Borisz egy utazótáskával a kezében besétált a házba, majd a lifttel a legfelső emeletre ment, egy panorámás, tágas lakásba. Az ablakok a belváros nyüzsgő forgatagára néztek, de most nem a párizsi pezsgés volt az, ami izgatta.
Elővette a laptopját, és finoman, lassan végighúzta az ujját a képernyőn, megnyitotta az alkalmazást, és munkához látott. Rétegről rétegre haladt a modellezéssel, csupán órák kérdése volt, hogy felépítse a Rue La Boétie 1924-es virtuális változatát. Szerencséje volt a hellyel, sok korabeli fotó maradt fent az utcáról, így hamarosan megelevenedett az a világ, amelybe készült: a százötven évvel ezelőtti Párizs. Ködpára a Szajna fölött, kávéházak elé hatalmas sorokban kipakolt asztalok és székek, szabálytalan vonalakban haladó autók, kiskutyákat sétáltató elegáns nők, akik a kalapjuk karimája alól elbűvölő pillantással méregetik a sétapálcás férfiakat.
Mielőtt átlépett volna a gondosan megszerkesztett modellbe, minden koordinátát ellenőrzött, biztosra kellett mennie. Ezúttal Picassóhoz készült. Nem véletlenül választotta az 1924-es évet, ismerte Picasso élettörténetét, és jól tudta, hogy ez az év sorsfordító lehet a lelkiállapotában, ugyanis ekkoriban mélyponton volt, a házassága romokban hevert, és a festészetben is úgy érezte, hogy csupán önmagát ismétli. Borisz hosszan nézte, szinte szuggerálta az asztalon előtte heverő, Picassóról 1924-ben készült fotót. „Getty Image” – hirdette büszkén magát a fotóügynökség a kép alján. – Tehát vele fogok ma találkozni – gondolta. – Nyugodt, derűs arc, úgy tűnik, hogy nagyon gondolkodik valamin. Szvetter, mellény, nyakkendő, olajozott, fénylő haj. Még ott van rajta a fiatalság csillogása, de a naivitás hamvassága nélkül. Zsebre dugott kézzel hanyagul támaszkodik a kandalló márványpárkányának. Csupa elegancia veszi körül, hatalmas tükör, fényesre csiszolt bútorok, szobrok, festmények, órák, kazettás fa falburkolat. „Itt vagyok. Én, a legnagyobb művész!” – mintha csak ezt mondaná.
Volt még más is, amiről úgy gondolta, hasznára lehet majd, amikor beszélgetni kezdenek. Ott volt például a fényképezés. Borisz meglepődve fedezte fel, hogy Picassónak milyen különleges kapcsolata volt a fotográfiával. A művész ugyanis már az 1920-as években elkezdte azt a gyakorlatot, hogy lefotózta az első vázlatokat, majd tovább dolgozott a festményén, és összehasonlította az eredeti elképzelésével. Ami leginkább foglalkoztatta, az a metamorfózis, a képek átváltozása volt. A fényképet magát a festmény első víziójának tekintette. A fekete-fehér fényképek a valóságot úgy mutatták meg, hogy felerősítették a fény és árnyék játékát, a reflexiókat, és csupán e két szín kombinációjával drámai hatást lehetett elérni. Picassót ez arra ösztönözte, hogy ne alkalmazzon feleslegesen színeket, csak annyit, amennyi pont elegendő. A fénykép fekete-fehér világa és az ez alapján létrejött festmény páratlan kombináció volt. Saját magáról is készített beállított fotókat a stúdiójában. Két negatív egymásra helyezésével manipulálni tudta akár még azt is, hogy egy csoportképen valakit eltüntessen a képről, vagy pedig éppen hogy odavarázsolja. Mivel Picasso a fényképezés technikai hátterével is tisztában volt, Borisz úgy gondolta, ez megkönnyíti majd a dolgát, és így érthetőbben el tudja magyarázni neki a rögzített idő fogalmát.
És még valami egészen különleges dologra is bukkant, ahogy egy fényképfeliratot nézegetett. Picasso hitt abban, hogy ha lefotózza önmagát egy olyan pillanatban, amikor erőt, meggyőződést sugároz, akkor ez a kép befolyással lesz a sorsára. Azt írta az egyik saját magáról készített fotó alá, hogy „A legvastagabb fal is le fog omlani előttem!”. A legvastagabb. Nem a legmagasabb. Volt ebben a mondatban valami mitikus, ugyanakkor brutális erő, mint a bikaviadalok több száz kilós bikáiban.
Kivette az utazótáskából a méretre készíttetett, 1920-as divat szerinti ruhákat, és átöltözött. Begombolta a mellényt, felvette a zakót, és néhány percig a tükörben nézte magát. Ő is erőt gyűjtött, éppen úgy, mint Picasso a fényképen, ami alá azokat az öntudatos szavakat írta. Kétségtelen, hogy Picassóval hasonlítottak egymásra, ezért remélte, hogy hamar megtalálják a közös hangot, még akkor is, ha kultúrák és évszázadok választják el őket egymástól. Rokon lelkek voltak. Mindketten meg voltak győződve arról, hogy ők a legjobbak abban, amit csinálnak, még akkor is, ha nem mindenki látja így. Picasso időnként elbizonytalanodott, de a hitvesztéses időszakok után ugyanolyan lendülettel állt neki meghódítani a világot, mint előtte. Borisz pedig sohasem kételkedett abban, hogy miért dolgozik a találmányain éjt nappallá téve. Tudta, hogy minden egyes nap közelebb kerül ahhoz a célhoz, amit már egészen kis gyerekként megálmodott, hogy ő lesz az, aki élettel tölti majd meg a bolygókat, és ő lesz a legnagyobb művészetpártoló mecénás. Ennek a szerepnek a beteljesítésére készült most, de ehhez szüksége volt Picassóra is.
Nem véletlenül választotta a helyszínt, ugyanis Picasso az 1918-as és 1940-es évek között a Champs-Élysées közelében, a Rue La Boétie 23. számú ház egyik apartmanjában élt. A hatodikon lakott a családjával, Olgával és Paulóval, a hetediken pedig egy stúdiót bérelt a műterme számára.
***
Ahogy kilépett az ajtón, párás, eső- és füstszagú levegőt lélegzett be. Megtorpant a ház előtt, körülnézett, hogy merre induljon. Felnézett az égre, a szürke felhőkből szemerkélő eső hullott az arcára. Pár másodpercig állt így, mozdulatlanul, mintha egy pillanatra megrekedt volna a múlt és a jelen között, majd alig észrevehetően megrázta a fejét, és elindult. Nyüzsgő forgatagban találta magát, gyalogosok siettek el mellette, az autók füstöt eregetve gördültek tovább, egy lovaskocsi is feltűnt a távolban, a macskaköveken zötykölődve. Elegáns nők és férfiak korzóztak az üzletek előtt, látta a szemükben a kíváncsiságot, ahogy végigmérték ruháját, egyedi készítésű cipőjét. A nők kalapban, kesztyűben, hajuk rövidre vágva, arcuk erősen sminkelve, ruhájuk egzotikus sállal és pávatollal díszítve. Gyönyörűek voltak!
A kirakatok üvegén plakátok. Az egyik egy némafilmet reklámozott, a másik az olimpiát „Jeux Olympiques Paris 1924” felirattal, egy izmos gerelyhajító férfival, a következő pedig a Moulin Rouge-t, a híres táncosnővel, Mistinguett-tel. Tudta, hogy őt Picasso is ismeri, és elképzelte, ahogy a művész a Moulin Rouge legjobb asztalánál ülve, bort kortyolgatva, egykedvűen bámulja a táncoló lányokat.
Ha nem esett volna az eső, akár azt is hihette volna, hogy egy filmforgatás kellős közepén van. De a lágy, szemerkélő eső visszatérítette az ábrándozásból.
A könyveket, amelyeket magával hozott, óvatosan a zakója alá húzta. Sietett, nehogy megázzon. Minden egyes lépéssel távolabb került a saját jelenétől, de ez nem ijesztette meg, épp ellenkezőleg, olyan izgalommal és várakozással töltötte el, amilyet már régen érzett. Marilyn könyveivel a hóna alatt a 23-as számú épület felé vette az irányt. A kapunál megtorpant, nem tudta, hogy mi a szokás. Csöngetni kell? Vajon a házmester fog ajtót nyitni? Ezekre az apróságokra eddig nem is gondolt.
A falmélyedésben megtalálta a csengőt, megnyomta. A hangos berregésre egy szikár férfi nézett ki a résnyire nyitott ajtón.
– Borisz Latsky galériatulajdonos vagyok. Monsieur Picassóhoz jöttem.
– A Monsieur a hatodikon lakik – intett a férfi felfelé a kezével, és közben szélesre tárta az ajtót, hogy beengedje –, ott csöngessen, a szobalány majd felvezeti a stúdióba. A lift csak a hatodikig megy – tette még hozzá magyarázólag, miközben Borisz elindult a kovácsoltvas liftajtó felé.
A lift lassan, de annál hangosabban kúszott felfelé, ő pedig azon gondolkodott, mit mondjon Picassónak. Nem mintha előzőleg nem tervezte volna el ezt is pontosan, de most, ebben a percben és ezen a helyen minden előre kitalált mondat idegennek tűnt. – Azzal nem kezdhetem, hogy a jövőből jöttem. Azt fogom mondani, hogy New Yorkból érkeztem, és képeket szeretnék venni tőle a galériám számára.
A hatodikon megállt a lift, kilépett belőle. Mély levegőt vett. Érezte, hogy magas lehet a pulzusa, mert hallotta, ahogy a szíve eszeveszett módon zakatol. Egy percig becsukott szemmel állt, a mélyen beszívott levegőt lassan fújta ki. Ez az, most már jobb. Egy hosszú, erőteljes mozdulattal becsöngetett, és várt. Nem tudta, hogy másodpercek vagy percek teltek el, míg végre kinyílt az ajtó, és egy fekete-fehér ruhába öltözött, csipkés főkötős fiatal nő állt előtte.
– A Monsieur dolgozik, nem fogad ma látogatókat – adta tudtára ugyanazzal a pimaszsággal, mint amivel a Fifth Avenue luxusüzleteiben mérik végig a betévedt turistákat.
– Monsieur Picassóval tegnap beszéltünk telefonon. A Ritzben szálltam meg, onnan hívtam. Borisz Latsky, New York-i galériatulajdonos és műkereskedő vagyok – hajtotta meg egy kicsit a felsőtestét, miközben szemrebbenés nélkül, oroszosan csengő franciával ledarálta a minden eshetőségre előkészített bemutatkozószöveget. Kezébe nyomta a névjegykártyáját, amely tökéletes másolata volt a korabeli kártyáknak. Csak a neve és címe állt rajta.
A nő csodálkozott kissé, és habozva ugyan, de elindult a lépcsőn a műterem irányába, majd amikor felértek, kitárta az ajtót, és betessékelte az előtérbe. A hall homályos volt, csupán a kétszárnyú ajtó üvegén derengett át egy kis fény. Emögött tűnt el a szobalány, hogy bejelentse Picassónak, látogatója érkezett.
Végre ismét nyílt az ajtó, és fény töltötte be a hall minden egyes szegletét. Erős, éles fény, akárcsak egy autó reflektora. Borisz elindult a műterem felé, fél szemmel érzékelte, ahogy a lány kiment. Hirtelen támadt csend ülte meg a szobát.
Picasso háttal állva festett egy hatalmas, kifeszített vászon előtt, úgy tűnt, mintha észre sem venné, hogy valaki más is van itt rajta kívül. Borisz még mindig csak foltokat látott, piros, narancssárga, sárga és pink színben, minden káprázott körülötte. Nem tudta, hogy ezt a hirtelen fényérzékenységet az időutazásnak köszönheti-e, vagy csupán a műterem hatalmas ablakain beáradó világosság bántja a szemét.
Ismét úgy érezte magát, mint egy idegen, aki nem ismeri a protokollt. – Nekem kell megszólítanom a házigazdát? Vagy az ő tiszte, hogy üdvözölje a vendéget? Hogy csinálták ezt 1924-ben? – töprengett. Legközelebb fellapoz egy illemtankönyvet is, határozta el, mert zavarta, hogy nem volt ura a helyzetnek. Az is feszélyezte, hogy amikor belépett, Picasso meg sem moccant. Olyan nyugalommal és elmélyülten festett, mintha nem hallaná a körülötte lévő világ zajait. – Miért nem néz rám? Miért fordít hátat? Nem vette észre, hogy itt vagyok? Vagy ennyire semmibe veszi azokat, akik csak úgy betoppannak hozzá? – gondolta türelmetlenül. Ezerszer elképzelte a találkozást, az első pillanatot, de nem pont így. Megköszörülte a torkát.
– Bonjour, Monsieur Picasso.
Picasso a köszöntésre felkapta a fejét, megfordult, és egyenesen rá nézett. Kíváncsiság tükröződött a tekintetében. Végigmérte tetőtől talpig, tekintete Borisz ruháján időzött legtovább.
Lehet, hogy ez egy esti öltözet? Ezért bámul meg ennyire? Mindegy. Talán az a tény, hogy New Yorkból jöttem, enyhít a helyzeten – gondolta Borisz bizakodva.
– Szóval ön galériatulajdonos New Yorkban – kezdte Picasso a beszélgetést. Kétely és cseppnyi gúny érződött a hangjában.
– Igen, művészetpártoló és gyűjtő vagyok – bólintott Borisz, és mivel ez igaz volt, meggyőzően hangzott.
A jeges levegő szorítása kicsit felengedett. Picasso a kandalló melletti karosszékekre mutatott, hellyel kínálva Boriszt, és maga is helyet foglalt.
A két biedermeier stílusú, kárpitozott, virágmintás szék között egy kör alakú, kisebb asztalka állt, virágmotívumos terítővel letakarva. A kandalló fölötti tükörbe pillantva Borisz látta magukat, a műterem festői rendetlenségének a közepén. Most nézett körbe először. Már nem káprázott a szeme, jól meg tudott figyelni mindent. Mindenütt képek, több sorban egymásnak döntve. Nagyok, kicsik, félig kész alkotások. Csendéletek gitárral, gyümölccsel, szobortorzóval, Picasso fia, Paul harlekinnek öltözve. Alig tudta megállni, hogy odahajoljon hozzájuk és végignézze őket. Némelyiket felismerte, de sok képről fogalma sem volt, hogy létezik. A festőállványon egy még befejezetlen kép feküdt, középen egy hangszer, talán mandolin húrjai látszottak, okker, kék és rozsdabarna foltok vették körül. Lüktető, élettel teli kuszaságában is volt valami szerves, magától értetődő rend a szobában. Az asztalokon és állványokon formátlan, megcsavarodott, félig üres festékestubusok, ecsetek és újságpapírok hevertek. Az egyik bársonykárpitú, karfa nélküli fotelen egymásra halmozott könyvek álltak, a könyvek tetején, a fotel háttámlájának döntve pedig egy Picasso-önarckép, amely már régebbi lehetett, mert egy nagyon fiatal férfi arcát mutatta. A képről Picassóra pillantott, most őt is jól szemügyre vette. Sötét zakót, inget és világos, kopott nadrágot viselt, haja féloldalasan elválasztva, egyik oldalon hosszabbra hagyva, a tincsek a szemébe lógtak. Ezek alól a sötét hajfürtök alól nagy, fényes szeme tűnt elő, mely kutatóan fúródott Borisz tekintetébe.
– Üzletet szeretne velem kötni, Mr. Latsky, megvenni a képeimet? – faggatta tovább, miközben a könyveket nézte, amelyeket Borisz az ölében tartott.
– Igen, szeretnék képeket venni öntől, Monsieur Picasso, a legjobb befektetés, amit csak el tudok képzelni – helyeselt Borisz, miközben a könyveket óvatosan a kis asztalra helyezte, úgy, hogy Picasso is jól láthassa őket. Kíváncsivá akarta tenni.
– Nos, nem igazán szeretek megválni a képeimtől. Van néhány műkereskedő, akik bejáratosak hozzám, Kahnweiler, Rosenberg, de nekik is csak hosszas kérlelés után vagyok hajlandó eladni a műveimet. Néha meggondolom magamat, és mégsem írom alá a szerződést – tette hozzá provokatívan, székét kissé hátradöntve, mintha hintázni akarna –, sokat kerestek már eddig is rajtam. Rosenberget a múltkor is üres kézzel küldtem vissza Amerikába. Egy hétig itt téblábolt mindennap, az Istennek sem akarta felfogni, hogy ezeket nem adom el – mutatott a fal mellett sorakozó képekre –, most még biztos nem. Egy darabig még itt maradnak. Hiszen még nem is szignáltam őket! – kiáltott fel szenvedélyesen.
Borisz udvariasan hallgatott, érezte, hogy hagynia kell Picassót beszélni. Tudta jól, hogy mit jelent, ha Picasso még nem szignálta a művét. Még nem tud elszakadni tőle. Mindig az utolsó pillanatban kanyarította a képek sarkára a nevét, és mikor ott állt, lendületes betűivel, hogy „Picasso”, akkor volt igazából kész az alkotás, és akkor lehetett arról beszélni vele, hogy esetleg megváljon tőle.
– Mondjon egy nyomós érvet, miért éppen önnek adjam el a képeimet, ha még Rosenbergnek sem sikerült rávennie az üzletre? – szegezte neki a kérdést, láthatóan élvezve a fölényét.
Jobban nem is alakulhatott volna – gondolta Borisz.
Picasso mohón követte tekintetével a férfi kezét, miközben az az asztalon pihenő könyvekre mutatott.
– Hogy miért engem válasszon? Itt van az indok – vette a kezébe a könyveket. – Mások, mint például Rosenberg, csak pénzt kínálnak, és utána dúsgazdag vevőknek adják tovább a képeit, nyilván busás haszonnal. De én valami egészen különlegeset ajánlok önnek, Monsieur Picasso. Nem csupán hírnevet, halhatatlanságot, hanem tudást és ismeretet. Méghozzá olyan tudást, amely csak az öné lesz, és ez önt nem csupán a kortársai fölé emeli majd, hanem még a következő nemzedék fölé is.
A művész érdeklődve hallgatta Borisz szavait, egészen az utolsó mondatig talán csupán ügyes kereskedőtrükknek tartotta az ígéretet. De a „kortársai fölé emeli” hallatán felcsillant a szeme. A könyvek felé nyúlt, de Borisz visszahúzta őket magához. Még mondani akart valamit.
– Ezek nagyon különleges könyvek, Monsieur. Lapozzon bele valamelyikbe, és észre fogja venni, hogy miért mondom ezt – nyújtotta felé a könyveket, mire Picasso elvette a legfölsőt, és az ölébe helyezte.
Hatalmas, vastag album volt, a 20. századot átfogó művészeti stílusokról és azok hatásáról szólt. Benne volt a kubizmus, Braque, Matisse, Picassónak pedig egy teljes, sokoldalas fejezetet szenteltek. A könyv nagyrészt azokat az irányzatokat mutatta be, amelyek 1920-ban még nem is léteztek, mint a szürrealizmus, expresszionizmus, pop-art, minimalizmus, posztmodern.
Picasso először a borítót nézte hosszasan, mint aki nem tudja megfejteni, hogy valami tréfát lát-e, majd belelapozott. A borítón stílszerűen egy, pont az évszázad közepéről, 1950-ből származó Jackson Pollock-festmény díszelgett.
Csak a lapok suhogása hallatszott, és Borisz alig tudta magában tartani a feltoluló kérdéseit, mert szerette volna minden lapozás után azonnal megkérdezni Picassót, hogy mit gondol. Mi a véleménye? Érti vajon, hogy mindez a jövőről szól? De a művész nem sietett. Lassan, bosszantó alapossággal lapozta a könyvet, közel hajolt a képekhez, mormolt valamit, miközben az arcán csodálkozás és értetlenség tükröződött. Egyszer csak megállt a keze, nem lapozott tovább. Megrázta a fejét. Látszott, hogy nem értette. Az egészet nem értette. Felemelte a tekintetét, és egyenesen Boriszra nézett.
– Mi ez??? Valami tréfa? – kérdezte dühösen, és meglengette a könyvet, mintha hozzá akarná vágni, de végül csak az asztalra dobta. Tompán puffant a nehéz könyv. – Mit akar ezzel? Azt, hogy a jövőbe lát? Hogy lehetséges, hogy egy olyan könyvet tartok a kezemben, ami arról szól, ami még nem is létezik?! Merde!
Borisz védekezőn emelte fel a kezét, nem számított erre a dühkitörésre.
– Nem, Monsieur, nem látok a jövőbe – próbált nyugodt maradni –, és galériatulajdonos sem vagyok, hanem csupán egy tudós, aki szeretné önt megajándékozni ezekkel a könyvekkel. A könyvek – tartott egy kis szünetet, olyan nehéz volt kimondania – a jövőből származnak, a több mint száz év múlva beköszöntő jövőből.
– A jövőből? Méghogy a jövőből! Nonszensz! – nevetett fel Picasso, és megrázta a fejét.
Borisz felvette az asztalról a könyvet, és találomra belelapozott. Picasso elé tartotta a nyitott lapokat. Rámutatott az egyik képre.
– Nézzen csak ide, Monsieur Picasso! Az ön festményei többek között a New York-i Guggenheim Múzeumban, a párizsi Louvre-ban és majd az ön tiszteletére létrehozott Musée Picassóban, Párizsban lesznek kiállítva – folytatta, miközben tudta, hogy őrültségnek hangzik minden szava, de érezte Picasso mozdulataiból, arcrezdüléseiből, hogy figyel rá. Hátradőlt a karosszékben, lazított a testhelyzetén. Most vette csak észre, mennyire befeszültek a végtagjai. – Az árveréseken a képek árai újra és újra minden előző rekordot megdöntenek majd. Az egyik festménye pedig hosszú-hosszú évekig a világ második legdrágábban eladott festménye marad. A 20. századi művészet egyszerűen elképzelhetetlen ön nélkül. Akár szeretik, akár nem – továbblapozott a könyvben, újabb oldalakat mutatott –, a világ minden részén ott lesznek a művei.
Mindketten a fényes, színes lapok fölé hajoltak, így ültek egymással szemben, teljes csendben néhány percig. Végül Picasso felpillantott, egy gyors mozdulattal kisimította az arcába lógó hajtincset, és Borisz felé fordult.
– De miért mutatja meg nekem mindezt? Mit akar tőlem?
Még mielőtt Borisz válaszolhatott volna, Picasso felállt, és lassú léptekkel az ablakhoz ment. Homlokát az üvegnek támasztotta, de ahelyett, hogy a háztetőket nézte volna, becsukta a szemét. Fojtott, fátyolos hangon szólalt meg.
– De ha már itt van egy az egyben a jövő, minek egyáltalán megélni? Ha már úgyis a leghíresebb vagyok, miért alkossak tovább? Miért húzzak akár csak egyetlen további ecsetvonást is? Maldición! Miért? – szegezte kérdéseit Borisznak, majd hirtelen megfordult.
Picasso szavai úgy hasítottak Boriszba, mint a hegyes nyílvesszők. Sóhajtott egy nagyot. Amikor készült a látogatásra, tudta, hogy a legnehezebb az emberi tényező lesz. A kiszámíthatatlan reakciók. Érezte, hogy most elég egy rossz szó, egy félreérthető mondat, és minden kisiklik a helyéről.
– Mert az egész művészeti világ jövője attól függ, hogy ön mit alkot ma és holnap, és azután. Ön a modern művészet legnagyobb csodája… – kezdte lassan a mondatot, minden egyes szót megfontolva, de nem tudta befejezni, mert Picasso kinyitotta az ablakot, és karját széttárva kihajolt.
– És ha most kiugrok a hetedikről? Akkor mi lesz a jövő művészetével? – kiáltotta bele az esőszagú párizsi levegőbe.
Borisz egy pillanatig dermedten nézte az ugrásra kész Picasso hátát, a madárszárnyként széttárt kart, de aztán észbe kapott, felugrott, és megragadta Picasso zakóját. Egy erős mozdulattal visszahúzta, majd megfogta a derekát.
– Ne próbálja ki, hogy mi történne! – zihálta Picasso fülébe, aki hagyta magát, és ellépett az ablaktól. Megfordult, Borisz szemébe nézett, és nevetni kezdett. Először hangtalanul, Borisz nem is tudta eldönteni, hogy nevet, vagy sír, aztán a nevetés nem hagyott alább, egyre hangosabb és hangosabb lett. Borisz csak várt, meg sem mozdult.
Pár perc múlva Picasso szólalt meg, még mindig szaggatottan vette a levegőt.
– Megijedt, most megijedt, ugye? – kérdezte gúnyosan.
Borisz úgy érezte magát, mint akivel szórakoznak. Hiszen csak provokálta. Picasso, a megbotránkoztatás mestere, most éppen vele játszadozott egy kicsit. És még nem végzett, csak úgy záporoztak a kérdései. Hisztérikusan, haragosan, vádlón:
– Ha most az egyik festményemet elégetem, akkor az hogy a fenébe létezik majd a jövőben? Vagy ha egyszerűen nem festem meg? – Picasso Borisz körül járkálva gesztikulált, majd levette a félig kész képet az állványról. – Itt van ez a kép például. Már csak azért sem festem meg. Érti? Akkor hogy lesz ez kiállítva a Louvre-ban? Sehogy! – dobbantott a lábával.
– Ez bonyolultabb ennél – nyelt egy nagyot Borisz, és magyarázni kezdte azt, amit lehetetlen volt másoknak továbbadni, de mégis próbálta elmondani, mert Picasso tekintete követelőzve várt a válaszra. – A kísérleteim során rájöttem valamire, méghozzá arra, hogy ami fizikailag létezik a jövőben, azt nem lehet semmissé tenni. Bárhogy ügyeskedhetünk, nem tudjuk megsemmisíteni azt a tárgyat, amelyik a jövőben fizikailag létezik. Egy kép, amelyik a Louvre falán lóg, az nem tűnik el onnan egyszer csak, mint a vízben felolvadó jégkocka. Mondok egy példát. Ön még ma elégeti az Avignoni kisasszonyok című képét. Azt hiszi, mivel elégette, a jövőben ez a kép nem létezik majd. De ez tévedés, hiszen az én jelenemben ki van állítva New Yorkban. Az egész égetésből annyi marad csak, hogy lesz egy szóbeszéd, mely szerint Picasso egyszer el akarta égetni ezt a képet, de nem sikerült neki, mert az utolsó pillanatban az egyik barátja közbeavatkozott.
Picasso megrázta a fejét, őt nem lehetett ennyivel elintézni.
– Semmit sem tudok akkor tenni? Minden pontosan úgy lesz, mint ezekben az istenverte könyvekben? – felkapott egy könyvet, és dühösen meglengette. Mindaz a sok keserűség, dac, frusztráltság, ami az elmúlt időszakban gyűlhetett össze Picasso lelkében, egyszerre ömlött ki belőle, mint egy forró, sistergő láva.
– De, tud tenni valamit, méghozzá nem is akármit. Befolyásolni, újat létrehozni, irányítani a művészetet még a 21. században, és még utána is. – Borisz szavai erőt és határozottságot sugároztak. Megérezte, hogy mennyire rossz lelkiállapotban van a művész, és még óvatosabb lett.
Picasso nem is reagált erre a megjegyzésre, látszott rajta, hogy gondolatai szélsebesen járnak.
– Vagy főbe is lőhetném magamat – tért vissza ismét ahhoz, ami úgy látszik, a legmélyebben foglalkoztatta. Az élet és halál, az előre megírt sors és az elkerülhetetlen végzet feloldhatatlan problémája.
– Nem, nem sikerülne – Borisz maga sem tudta, honnan van ereje, hogy ilyen magabiztosan feleljen –, valahogy megmentenék, és eltussolnák az esetet. Nem tudnák, hogy miért kell eltitkolniuk, de ösztönösen így tennének az orvosok, az ápolók, a családtagjai és a barátai is. Végül pedig nem lenne semmi feljegyzés arról, hogy öngyilkos akart lenni.
– Hah! Ezt most csak kitalálja! De ne aggódjon, nem akarok öngyilkos lenni – nézett Borisz szemébe, és tekintetében jóval több elfogadás volt, mint néhány perccel korábban. Megenyhült, szelídebbé vált, nem gesztikulált már olyan hevesen, mint előtte.
Picasso töprengett egy darabig, majd ismét megszólalt.
– Tudja mit? Bizonyítsa be, hogy igazat mond. Vigyen el engem is oda, ahonnan jött! Mutassa meg a jövőt, azt sem bánom, ha vissza sem jövünk. Menjünk innen, minél messzebb!
Koch Beatrix: Picasso-legenda 2050, Könyvmentorok, 2024