
Hangácsi Zsuzsanna: A kalamáli
A pocsolya poshadni, bűzleni kezdett. A szag bántotta, de valahogy meg is nyugtatta. A harag, a tehetetlenség miatt érzett szégyen a Nappal együtt született benne újra minden reggel.
a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata

A pocsolya poshadni, bűzleni kezdett. A szag bántotta, de valahogy meg is nyugtatta. A harag, a tehetetlenség miatt érzett szégyen a Nappal együtt született benne újra minden reggel.
Féltem, hogy nem tudok elég jól németül, írni, olvasni is gyengén, meg minek, amikor nincs is véleményem. Hogyan szóljak hozzá valamihez, amiről fogalmam sincs, amihez nem értek? De az iskola az fontos, ezt tudtam.
A kávét mindig két cukorral kérte, mert úgy tartotta, hogy akinek az élete keserű, legalább a kávéja legyen édes. Sokáig én is így ittam, egészen addig, amíg nem akartam fordítani a sorsomon, megelőlegezve az édes életemet a keserű kávémmal.
Szeretnék valami nagyon fontosat mondani neked. Hangjában ismeretlen elevenség csengett. De nem tudta folytatni, mert a fürdőszobába kellett szaladnia. Mozdulatai valahogy kerekdedek voltak, és ruganyosak.
A Macska felméri a terepet, szagokat keres, búvóhelyek, kalandok után kutat. A Lány és a Férj pakolnak, macskabiztossá teszik a zsúfolt lakást. Mosolyognak, napok óta először. Macskát megetetik, megsimítják, majd elköszönnek.
Teljesen csukva volt a szemem, ám a fény felerősödött, mintha átvilágította volna a mindenséget. Gyönyörű volt, nem evilági élmény, megkülönböztethetetlenné vált a kívül és a belül.
– Jaj, Rózsikám, mi baja van magának? – kérdezte Etus, majd gondosan a megállóban árválkodó padra tette a kézitáskáját, benne a szép rózsaszín, elegánsra manikűrözött ujjakban végződő kézfejjel, ami most zavart értetlenséggel lógott ki a retikülből.
A fojtogató érzés nem múlik, lassan pulzál bentről, a torkom mélyéről indul, és amikor eléri a felszínt, megfeszíti a nyakizmaimat. Nem nekem kell elmagyaráznom az elkerülhetetlent, nincs felhatalmazásom, ettől megkönnyebbülök, nem érzek lelkiismeret-furdalást a megkönnyebbülés miatt, de közben rám telepszik Jé könyörgő tekintete.
Laci maga elé pillant. Tekintetében tábortűz lobog. Apánk volt ilyen, örökös sérelmek táplálták a haragját.
Figyeltél rám. És most itt ülök az ágyad szélén, és az jár a fejemben, hogy ez biztos valami tévedés. Hova lett a sármos, kedves, okos, vicces pasi?
Tudják, amikor gyermek voltam, imádtam Robert Zemeckis Vissza a jövőbe trilógiáját, és mindig arról álmodoztam, hogy egyszer majd egy saját időgépem lesz – folytatta a beszédét Muskox. – Nos, Hölgyeim és Uraim, ez többé nem álom!
A szomszéd nőt napokig nem látták, és már el is feledkeztek róla, amikor arra lettek figyelmesek, hogy a férje vagy élettársa hosszan nyomja a csengőt, aztán kopog, majd rugdalni kezdi az ajtót. Már épp ki akartak nézni, de az ajtó csapódását követően meghallották a nő kicsit sírós, majd a férfi erőteljes, ugató hangját.
A saját életünket titkolják előlünk. Nem kaphatjuk meg a születésünk zárójelentését, pedig mi is részesei voltunk az eseménynek. Sokan azt sem tudjuk, hogy van e testvérünk vagy örökletes betegségünk.
Sosem volt nagy udvarló, szépeket is ritkán mondott, de úgy szerette, ahogy soha senki előtte. Most már csak beleköt, állandóan kritizálja, kifogásol mindent, kérdéseket tesz fel, és ami még rosszabb, válaszokat is vár.
Gergely sebtében írt is az ingatlanosnak, de közben legyintett, hogy úgysem ír vissza, sosem szoktak, de ez a ház olyan csalogató, és az az asztal az öklömnyi kertben pontosan olyan, amilyenről álmodtál, Évukám. Aztán másnap boldogan újságolta, hogy írt az ingatlanos, és meg kellene nézni, éssürgősen lefoglalni, mert nagy az érdeklődés a házra.
Gyorsan kinyitotta a Facebookot, de csak két ismerőse volt, Szikola meg a tavaly veseelégtelenségben elhunyt szomszéd Aranka néni, de már kapott is egy lehetséges ismerős ajánlást, Nikolay Todorov néven.
A nap reggelén, mikor világossá vált, hogy Mónika gyorsan és rutinosan jutott el a fél szendvicsemtől a férjemig, hajnalban telefonhívásra ébredtünk.
Szikárnak és sápadtnak tűnt, a gyanakvás kikopott a tekintetéből. Miután Vera rámosolygott, összevont szemöldökkel, ámulva annyit kérdezett: csak nem?
Sok a tűlevél, a fenyőt már rég ki kellett volna vágni. Friss víz a vázákban, a három szál rózsa külön-külön. Gyönyörűek. A sírkő tiszta, a virágokat a nap sugarai simogatják.