Abban az évben volt a legszebb a fánk. Kétméteres, mindenhol szimmetrikus és szálfaegyenes ezüstfenyő. A korábbi években nem fektettünk ekkora hangsúlyt erre. Házasságunk elején dolgoztunk reggeltől estig, a férjem néha éjjelig, és a bérelt Szív utcai garzonba nem is fért volna be egyméteresnél nagyobb fa. Azt is rendszerint huszonnegyedikén délelőtt vettük meg a Nyugati téri árusnál, aki lesajnálóan nézte, ahogy a máris levelét hullató, korcs lucfenyővel hazaballagtunk. A férjemnek délutánig még ezer elintéznivalója akadt, így lábujjhegyen díszítettem fel a mi kis nyomorékunkat, és paníroztam a még majdnem fagyos pontyszeleteket. Ezért is ázott le róla az olajban a bunda, amit persze csak jóval később, már gyakorlott háziasszonyként értettem meg. A krumplisaláta sem sikerült, talán túlfőztem a burgonyát, mert mialatt a majonézzel kevergettem, pürévé változott az üvegtálban. Sírtam miatta a fél fallal leválasztott, keskeny konyhában, a férjem pedig a sokadik telefonhívását intézte közben, az amerikai üzletfeleket teljesen hidegen hagyta a huszonnegyedike, na meg az időeltolódás is segített nekik a munkamánia megtámogatásában. Bosszúsan hessegetett, mikor harmadszorra porszívóztam le a tűleveket a dohányzóasztalról, amire a fát állítottuk.
Aztán költöztünk, kétszobás lakótelepibe a tizenharmadik kerületbe, az többe került, úgyhogy másodállást vállalt, a kisebb szobában stúdiót alakított ki, és reklámfilmeket vágott, mert ő ahhoz is értett. Azon a karácsonyon műfenyőt vettünk. Nem olyan hitványat, mint az átkosban gyártott kócos utánzatok, de illata persze ennek sem volt. Úgy kellett összerakni, mint egy Ikeás bútort, épp csak csavarokra és gumikalapácsra nem volt szükség hozzá, de színekkel jelölt darabokat kellett az azonos színű törzsrészhez illeszteni, aztán addig hajtogatni, míg kiadott valamiféle fa formát. Az illat kedvéért illóolajat vettem, erdei fenyő, ez volt a Naturlandos dobozra írva, de a férjem prüszkölt tőle, azt mondta, ócska wc spray szaga van, így ki kellett tennem a lépcsőházba, míg lehűlt, és kiönthettem a lefolyóba. Abban az évben halászlét főztem. Nem akartam fagyasztottat, anyámtól receptet is kaptam, de valamit mégis elronthattam, mert a férjem harákolni kezdett evés közben, és azt mondta, ennyi borsot és paprikát még a bolgár kajákba se tesznek. Igaza lehetett, mert a kóbor kutyáknak se kellett, akiknek még aznap éjjel kitettem a lépcsőház elé.
Házasságunk ötödik évében vettük meg a házat Érden. A város egy új utcájában akadtunk a négyszobás, százhatvan négyzetméteres ingatlanra. Sokat kellett dolgozni rajta. A férjem addigra befutott középvezető lett egy országos kereskedelmi tévénél, egész nap távol volt, én egy érdi ügyvédi irodában titkárnősködtem, csak ritkán fordult elő, hogy öt után túlórára fogtak, és a szabadságaimat is kivehettem. Így történt, hogy én vertem le a régi csempét a fürdőszobában, én vitettem el a sittet, én feszítettem le a megvetemedett ajtókereteket, és én felügyeltem az új kerítés építését is. De nem bántam, pontos kép volt a fejemben arról, hogy karácsonyra elkészül az otthonunk, és végre minden tökéletes lesz. Huszonharmadikán két szobában még csak dobozok álltak, és a megígért konyhabútor nem érkezett meg a raktárba, de ha le is szállították volna, már egy asztalos sem vállalta az összeszerelését január előtt. Nem baj, gondoltam, attól még lehet szép nagy fánk, és majd fejedelmi lakomát rendelünk valamelyik étteremtől. A férjemet huszadikán még Németországba küldték az anyavállalattal tárgyalni, és huszonharmadikán úgy behavazódott a reptér, hogy törölték a járatát. Itthon persze csak eső esett, így szenteste hüppögve néztem egy papírpohárba töltött, bolti forralt borral a kezemben, ahogy egyre terebélyesedik egy pocsolya az új teraszunkon. Nem lejtett semerre, vagy legalábbis nem jó irányba, mert az esővíz megállt középen, vagy nyolc centi mélyen. Fel is írtam a listámra, hogy januárban keressem meg a burkolót, mielőtt az étteremből hazahozott három-három fogást dobozostul a hűtőbe raktam. A kanapén aludtam el a műanyag fenyő mellett, a férjem valamikor éjfél után érkezett, de nem akart felébreszteni.
A hatodik évben született meg a lányunk. Három kiló csoda. Soha nem aludt, de hittem, hogy egyedül, minden segítség nélkül is átvészeljük ezt az időszakot. Panni meg én. A férjemet továbbra sem sokat láttuk, egyelőre nem találta a helyét az apaszerepben, és a háromtagúvá duzzadt családunk iránt érzett felelősségből még többet dolgozott. Vettünk még egy autót, és építtettünk egy kis kandallót a nappaliba. A szentestének igazán jól kellett volna sikerülnie, de a kéthónapos Panni délután négytől éjfélig üvöltött. Én hasfájásra tippeltem, a férjem meg az alkalmatlanságomra. Összevesztünk. A vacsorából csak az alapanyagok néztek rám vádlón a hűtőből, Panni pedig egyáltalán nem tartott ott, hogy a hintalónak, vagy az anyám által küldött három csomag pelenkának örüljön. Én egyszerűen elfelejtettem, hova dugtam a férjem ajándékát, az akkori agykapacitásom lekörözte volna egy százéves alzheimeresét. A férjem csak legyintett, hogy nem is igazán számított másra, de mielőtt lefeküdt aludni, nagylelkűen a zsebembe csúsztatott egy karórát rejtő dobozt, miközben Panni hányását sikáltam a pólómról a fürdőszobában.
A hetedikre évre – úgy tűnt – minden összeállt. Gyönyörű fát vettünk az erdőgazdaságtól, amit csak pár nappal huszonnegyedike előtt vágtak ki. Friss volt, illatos, csillogó gyanta folyt a törzsén, és új hajtások zöldelltek az ágak végén. Akkoriban az ezüst díszekbe szerettem bele, újakat vettem, és a fényfűzér égői is hibátlanul tették a dolgukat. Az aszalt szilvával töltött pulyka mennyeien illatozott a sütőben, a férjem pedig már huszonharmadikán otthon volt. Megigazítottam az ajándékokat a fa alatt, és tudtam, ha csak ez a nap számítana, akkor végre boldog lennék. Panni elvarázsolva totyogott a fa felé, és megilletődötten bámulta a csillogást. Így álltunk hárman a szép házban, a szép fával, a tökéletes vacsorával a hátunk mögött, és mindketten tudtuk, hogy el fogunk válni.
(Fotó: Jeswin Thomas, kép forrása: Pexels)