Károly bácsi három óra tájban indul el, majd’ minden nap. Megeszi az ebédjét, nem sokkal utána kicsit lefekszik szunyókálni, de órát sem kell állítania, szinte percre pontosan felébred, mire kell. Az Otthon közel van a lakáshoz, pár utcával lejjebb, a Duna-part felé. Komótosan megy, de így is odaér tíz perc alatt a kapuig. Lemérte.
Igaz, nemrégen még hét perc is elég volt, pedig akkor sem sietett. Az utóbbi hónapokban azonban azt tapasztalta, hogy kifullad az úton. Azt nem akarta, hogy a felesége így lássa, mert előbb kétségbe esett volna, és folyamatosan nyaggatná, hogy el kell mennie a körzeti orvoshoz, és még ki tudja, hova. Hogy kifújja magát, kicsit elbeszélgetett Pannikával, ha éppen ő volt szolgálatban, ha nem, leült egy padra a folyosó fordulója után.
Aztán kénytelen volt belátni, hogy a régi tempóból vissza kell vennie. A hét percből lett tíz. Nem nagy ügy. Ez bevált. Így most csak üdvözli Pannikát, amikor elhalad a porta mellett, és már indul is a lifthez. Azt beszélték meg Máriával, hogy ma letolja az udvarra levegőzni. Mária évekkel korábban bénult le, deréktól lefelé. Nem akarta, hogy a férje lássa el, ő pelenkázza, pedig Károly bácsi vállalta volna, ám a felesége tántoríthatatlan volt, inkább elintézte magának, hogy bekerüljön az Otthonba.
Hazafelé Károly bácsinak az útjába eső kiskocsma előtt egy pillanatra megfordul a fejében, hogy beléphetne egy fröccsre, aztán elhessenti a gondolatot. Holnap Béla úgyis hozza a szokásos flakon bort, amit ultizás közben szépen megiszogatnak. Nem szól érte senki, pedig tilos lenne bevinni a nyugdíjasklubba. Mi az a másfél liter négyüknek! Saját termelésű gyógyszer, szokta mondani Béla, s persze elvárja fizetségként a lelkes dicséretet.
Az első emeleti fordulóban, Rózsika ajtaja előtt már ott a kikészített üres ételhordó: neki is a szociális gondozótól hozzák az ételt, mint Károly bácsinak. Pihen egyet. A múlt század elején épült házban nincsen lift, több mint négy méter emeletenként. Lépcsőzésben sok az!
Szép kislány a Valika unokája… és milyen bátor! Egyedül, olyan messze! – morfondírozik, míg szuszogva erőt gyűjt. A felesége szobatársának fia behozta ma a számítógépét az Otthonba, és azon Valika úgy beszélgetett az unokájával, aki valami kimondhatatlan nevű, külföldi városban egyetemista, hogy közben látták is egymást.
A miénk is ekkora lehetne már… – dörzsöli meg a kalapáló szíve fölött, majd nekiindul és fölkaptat még egy emeletet.
Nem először ébred éjszaka a szíve körüli szorításra, de ez most más. Úgy érzi, nem kap levegőt, hallja a zihálását, a mellkasára mintha egy követ gördítettek volna. Próbál mélyeket lélegezni, de a szorítás nem enyhül. Érzi, hogy nagy a baj, s nem tudja, mit tegyen. Mi lesz Máriával nélküle?! Nem, még nem mehet el!
Látja magukat, ahogy az üzemi kultúrteremben táncolnak, mindenki őket nézi. Még fiatalok, Mária szép, nevet az arca. Úgy siklanak a zene dallamára, hogy a lábuk alig érinti a parkettet. Most már érzi is, ahogy Mária finoman vezeti a táncban. A terem szélén egy kisfiú és egy kislány próbálja utánozni őket. A kislány ügyesebb, igyekszik egyengetni a fiú esetlen mozgását.
– Karcsika! Hát te is itt vagy?
Karcsika éppen csak elmúlt tizenkettő, amikor hatvan éve, egy nyári délután, a Kis-Duna városi szabadstrandján, játék közben eltűnt a vízben. Pedig tudott úszni, és ott a folyónak sincsen túl erős sodrása. Mikor a barátai ráeszméltek, hogy Karcsika nem bukkant föl, már hiába kezdték el keresni, és mozgósítottak mindenkit. Másnap néhány kilométerrel lejjebb találták meg a kisfiú élettelen testét, az orvosok szerint a szíve állt meg, azért merült el.
Kitisztul a feje. Fel tud kelni? A telefon csak néhány méter, csak addig kellene eljutnia. Rövid erőlködés után rájön, hogy nincsen ereje azzal az iszonyatos nyomással szemben, amely a mellét préseli. Akkor kicselezi! Apró mozdulatokkal kifelé araszol az ágyon, míg le nem csúszik róla, puhán huppan arccal a szőnyegre. Fújtat néhányat, aztán elkezd kúszni a kisasztal felé. Felnyúl, a terítőt éri el, azzal együtt húzza le a telefont. A készülék a feje mellé zuhan. Nagy nehezen a hátára fordul, aztán rémület önti el, nem jut eszébe a mentők száma. Nyugodj meg, Károly, menni fog, lélegezz mélyeket, és gondolkodj! – mondogatja magának.
A Duna-parton ülnek egy padon. Nyár van, Mária hajába kap egy enyhe fuvallat. Elsimítja az összeborzolt tincseket, aztán végtelenül lassan a füléhez hajol, és belesúgja: Gyermekünk lesz, Károly! Gyermekünk, gyermekünk… – ismétli még néhányszor. Majd számokat hall Mária hangján: Tudod, Károlyom, most már ezt kell hívni! Jegyezd jól meg, jegyezd jól meg…
Igyekszik lassan és érthetően bemondani a nevét és a címét, és azt, hogy valószínűleg infarktusa van, nem tud felkelni, de az asszonynál, aki alatta lakik, van egy kulcsa, azzal bejutnak. Kap néhány rövid kérdést, ám nem biztos benne, hogy megértették, amit zihálva válaszolt.
– Várni kell, amíg felébred az az asszony, mert rosszul hall. Rózsika a neve… – mondja végül minden erejét összeszedve, majd forogni kezd vele a világ.
Nem hallja már a zenét, de keringenek, suhannak Máriával… Karcsika mosolyogva figyeli őket, egyre távolabbról.
(Fotó: Nathan Walker, kép forrása: Unsplash)