a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata
Ha még egyszer találkoznánk, akkor azt válaszolnám, hogy ünnepeljük meg a barátságunkat, ami negyedszázados, és megint hülye lennék, egy szemérmes vénasszony, aki szavakkal nem tudná elmondani, hogy mennyire szeret téged,
A különbség ordítani tudna, ha elővennék egy fényképet a múltamból, és mellétenném, hogy jól látható legyen, mennyire más volt az én gyerekkori valóságom, az örökké mosolytalan kislányarcom, amely kérdés nélkül is árulkodott a feszültséggel terhes otthoni légkörről.
Engedtem neki, hogy felismerjen engem, és hogy átfolyassa magán a rólam őrzött emlékeit. Mindennél mámorítóbb érzés volt látni Sydney szemében a kétségbeesést, ahogy másodpercek alatt változott kevély öregúrból kétségbeesett aggastyánná.
Megvoltunk mi a’ nélkül is, nem?! Minek is kellett volna neked az az állandó puszilkodás, hát mi voltál te, lány?! De ha ez vígasztal téged, Tibikém, tudd, hogy nekem se mondták otthon, hogy szeretnek, mégis ember lett belőlem.
…és közben terelgetik a gyerekeket, akik a törvény szerint váláskor az apjukkal maradnak a házzal együtt, de most senki sem válik, mert ünnep van, most mindenki boldog, a kölykök is, hát persze, hogy játszanak, szőrös disznófejes jelmezbe bújva róják az utcákat…
A londoni klinikán töltött napok alatt Julcsi Piroska nénire bízta a fiát – az öregasszony ápolónő volt valamikor –, így nyugodt szívvel utazott el, miután a kapott előlegből befizette a konyhaasztalon feltornyozott csekkeket.
