Az edzőm kisestélyiben, összelisztezett kötényben, mezítláb nyit ajtót. Követem a konyhába, ahol éppen almáspitét gyúr. Pont ilyennek képzeltem. Kérek egy kávét, hogy felvegyem a ritmust. Mire kiürítem a csészét, a lakás megtelik vendégekkel. Pedig csak egy eszpresszót ittam…
Utolsóként – hadd ne mondjam, hogy késve – egy férfi állít be, egy üveg házi pálinkával a kezében. Azonnal ő lesz a kedvencem. Átvonulunk a nappaliba egy játékos bemutatkozókörre, hogy oldjuk hangulatot. Meglepően jól sikerül, órák telnek el, mire valaki egyáltalán felhozza, hogy kezdjünk el társasozni – elvégre ezért jöttünk. Befészkelem magam az egyik kanapé sarkába, és hagyom érvényesülni a többieket. Fogalmam sincs, mivel kezdünk, mire megértem a lényegét, megszavazzák a következőt. Átrendeződik a társaság, a pálinkás fiú mellém kerül. Elfogadom tőle a negyedik felest, miközben elrajtol a kvízjáték. Sokkal kevésbé vagyok béna, mint vártam, bár ennek lehet némi köze ahhoz, hogy egy súgógép jobbján ülök. Igazi úriember, sajnos nem csak nekem segít. Most éppen egy másik csapatnak dúdolja Surda dalát, hátha rájönnek a megoldásra. (Esélytelen. Szemtelenül fiatalok…) Passzolnak, én pedig rávágom, hogy Vruć vetar, azaz Forró szél. Legszívesebben felpattannék az asztalra, és diadalittas tánccal ünnepelném magamat meg a balkáni kultúrát, de beérem egy újabb kör felessel.
– Honnan tudtad? – kérdezi a srác, miközben tölt.
– Vidéken nőttem fel, mi még jártunk át Jugóba piacra.
Alig észrevehetően megtorpan a keze.
– Hol van az a vidék?
Gyorsan elhadarom, hogy hívják az egykori falut, ami Szeged és Baja között fekszik, tizenöt kilométerre a szerb határtól. Igen, tudja – ott nőtt fel. Szerencse, hogy egy húzásra megittam a pálinkát, így nincs mit félrenyelnem meglepetésemben. Nem kérdezem meg, erre mekkora esély volt, mert még erre is tudná a választ… Újfent bemutatkozom neki, kihangsúlyozva a vezetéknevemet.
– Az igazgató lánya.
Emlékszik az apámra, tanította. A mai napig előtte van a cirádás aláírása. Előveszi a telefonját, megnézi, hány közös ismerősünk van. Rámutatok az egyik profilra.
– Ő volt a legjobb barátnőm, csomót jártam hozzájuk.
– Én a nővérével jártam.
Nem tudom, hány kvízkérdésből maradunk ki, mialatt felelevenítjük, milyen finom volt a sportcsarnokban a víz – szigorúan a csapból, tenyérből, melyik volt a kedvenc klubtáncunk a tánciskolában, és hogy mennyire hiányzik a puha, édes lagzis kifli, amit csak szombatonként lehetett kapni.
A következő játékban egy csapatot alkotunk, és ha a hajnali palacsintasütés nem szakítaná félbe, meg is nyernénk azt. Utolsóként távozunk a buliból, a nosztalgiavonat meg sem áll hazáig. Azt mondja, örül, hogy látott, ad egy puszit, és elköszön.
Belépek a lakásba, aminek az üres csendje évek óta most először nem nyomaszt. Nekidőlök az ajtónak, hátradöntöm a fejem, és mélyet sóhajtva behunyom a szemem. A bensőm legmélyén szunnyadó emlékek vulkánként törnek fel.
A vendéglány az asztal végében kap helyet, balkezes lévén így logikus. A szeme sarkából barátnője nővérét, a nagyszájú, lázadó gimnazistát lesi. Karika fülbevaló, áttetsző szájfény, szögegyenesre vasalt, szőkére melírozott haj. Trapéz csípőfarmer, deréklánc, csőtop –duplaoldalas posztert érdemelne a Popcornban. A levegőben hortobágyi húsos palacsinta illata kering – most már biztos benne, hogy itt lesz. Hiszen ez az ő kedvence. Csengetnek. Az idősebbik nővér ráérősen vonul az ajtóhoz, miközben hatalmas rágógumilufikat durrogtat. Nem érti. Ő bezzeg rohanna. Egymásba fonódva lépnek be az étkezőbe, a fiú gyengéden, de határozottan karolja át a lány derekát. Illedelmesen köszön mindenkinek, de csak egyvalakire figyel. Senki mást nem vesz észre.
Egy pillanatra elsötétül minden, aztán villannak a következő képkockák. Sebesen váltakoznak, akár egy profin összevágott előzetes: dicséretes érettségi, ösztöndíj, diploma. Üres vodkás üvegek, pulton koppanó magassarkú. Elkenődött smink, szégyenérzet. Luxus irodaház, tökéletes angolsággal megírt e-mailek, év végi bónusz. Vegán fehérje, kockahas. Szimpla ágynemű, egyszemélyes kávéfőző. Rutin, üresség.
Megnyitja az internetet, beír egy rég nem emlegetett, de soha el nem felejtett nevet a Facebook keresőbe. Azonnal felismeri. Ő az. Alig néhány órával később már tudja, hol focizik hétfő esténként, milyen íróklub tagja, hol publikál. Nem jelöli ismerősnek, nem keresi fel. Nem kockáztatja meg a láthatatlanságot még egyszer.
Kiszőkíti a haját, tökélyre fejleszti a hortobágyi húsos palacsintát. Jelentkezik egy kreatív írás kurzusra. Pontosan tudja, hogy különösen egy íróval szemben, a legélesebb fegyver a toll.
Csütörtök esténként egy Starbucksból kémleli a második emeleti lakás ablakát. Azonnal szemet szúr neki egy magas, vörös hajú nő, akinek a kisugárzása éppolyan magával ragadó, mint egykor az ölelésébe belesimuló lányé. A férfi ismerősei között böngészve könnyedén megtalálja a nőt – és vele együtt a megoldást.
Következő szerdán megérkezik élete első rúdsport edzésére. Néhány héttel később már magánórákat vesz. Nemcsak azt jegyzi meg, mi a különbség a baseball és a csésze fogás között, azt is, hogy a középső gyerek kedvenc gyümölcse a körte. Fél évre rá élete első versenyén szerepel. Megjelentet róla egy novellát. Nevez az őszi bajnokságra. Péntek reggel, bemelegítés közben az írásról beszélgetnek. Az edzője mesél neki egy prózaíró csoportról, ahová csütörtökönként jár. Azon gondolkodik, hogy tart egy társasozós összejövetelt – rudasoknak, íróknak, barátoknak.
– Tök jó lenne, ha csatlakoznál – mondja gyanútlanul, mosolyogva.
Fotó: Ylanite Koppens, kép forrása: Pexels