a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata
Megérinti a szája feletti apró sebhelyet. Azt a tizennegyedik karácsonyán szerezte. Akkor tanulta meg, mikor kell távol maradnia az apjától: akkor, mikor a tokája izzadni kezdett, a mélyen ülő szemek vörösbe fordultak, a hatalmas bajusz pedig bizonytalanul megremegett.
A rozé kifröccsen a fehér ingére, amiért máskor szentségelne, de most csak arra tud gondolni, hogy le fognak zuhanni és nem halhat meg úgy, hogy nem mondja el Andrisnak, ami már egy éve a szívét nyomja.
Ügyetlenül a székbe ül, kitátja a száját. Az orvos pár pillanatig matat benne, aztán közli az ítéletet: ezt a fogat bizony gyökérkezelni kell.
Gyökér ám a jó édes… – szaladna ki a szitok Méhész száján, de a doki már fertőtlenít, injekcióz, magyaráz, és mire Méhész rájönne, mi történik, már el is zsibbadt.
A portás arcán semmiféle érzelem nem látszik, összekulcsolt kézzel, némán vár. A szótlan színjátékot csak a tárgyak ideges dobbanása töri meg a portásfülke előtt álló pulton.
A karácsonyi szünet előtt Zsófi elmesélte Linának, hogy csütörtökön lesz az ötödik szülinapja, és nagyon izgul, mert „énkicsipónimat” kért, és az apukája megígérte neki, hogy megkapja. Lina is izgatott lett, mert ő is szerette azt a mesét, így egész délután azt találgatták, vajon melyik pónilovat kapja majd meg Zsófi, aki megígérte, mindenképpen behozza majd az oviba megmutatni Linának.
Terhes nőkkel viszonylag gyakran találkozni nőgyógyászati rendelőkben. Miközben a kismama után tekintettem, arra gondoltam, sosem hittem volna, hogy egyszer zavarni fog a lapos hasam.
Persze, ezek a mai tejfölök csak nevükben hasonlítanak a régire. Emlékszem, anyám mindig engem küldött a téeszbe friss tejért, volt, hogy kaptam tejfölt is, na, az volt csak kellemesen meleg és krémes.
