
Tóth Vivien: Ennui csendje
A metró lejáratánál még mindig ott ül az a hajléktalan, akivel osztozott egy fél keserűn. Úgy döntött, hogy inkább földalattival megy haza, már így is túlfeszítette a húrt.
a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata

A metró lejáratánál még mindig ott ül az a hajléktalan, akivel osztozott egy fél keserűn. Úgy döntött, hogy inkább földalattival megy haza, már így is túlfeszítette a húrt.
Kitérdelt munkásnadrág meg vagy két számmal nagyobb zubbony volt rajta, és valami olcsó pálinka bűze áradt belőle. Csak remélni tudta, hogy Zia nem fut össze vele.
Eszembe jutottak az egymás elől menekülő tekintetek, amik össze soha nem találkoznak, inkább lesütve sietnek tovább átkeresztelt tereken, utcákon át.
Egyébként jó hogy, még szép, sőt, egyenesen gyönyörű, hogy néztem az igen közeli közelmúltban egyet, de minek? Ó, miért, mi a búbánatos isten kaszáért kellett tegnap este pont valami roppant alpárit kérni?
A szülők rezignált arccal veszik tudomásul az ítéletet. Egy pillanatra elbizonytalanodom. Vajon innen is majd ilyen merev tekintettel mennek a dolgukra tovább?
A londoni klinikán töltött napok alatt Julcsi Piroska nénire bízta a fiát – az öregasszony ápolónő volt valamikor –, így nyugodt szívvel utazott el, miután a kapott előlegből befizette a konyhaasztalon feltornyozott csekkeket.
Dervis akart lenni. Csak éppen idegeskedőnek bizonyult. Nehezen jegyezte meg az imák szövegét, és idővel lányok után kajtatva kimaradozott a városi éjszakában.
Távolinak, valószerűtlennek tűnt Zoli, a három év minden kegyetlen, zsigerig hatoló mondata, az anyja árulása, meg nem értése, az a fojtogató nyugtalanság, ami egyidős volt kapcsolatával.
Ilyen lehet, amikor egy beteg felébred a kómából. Én a saját kómámban tudtam túlélni ezeket az éveket, rengeteg munkával, egyedül. Emlékszem, amikor kiderült, hogy a rák miatt meg kell halnia a kisbabámnak, napokig nem tudtam beszélni.
…hát mondom is, hogy inkább a botját markolássza, vén bolond, vagy tudok jobbat, de azt ne a nép előtt, persze az egészet már torokhangon ordítottam, jó műsor volt, még a kalauz is nevetett, pedig harminc éve nem tett ilyet…
A gőzölgő csészével a kezemben bekuckózom a fotelba, és folytatom a kis játékomat. Tiszta őrület, hogy ezzel töltöm a vasárnap délelőttöt. Várjunk csak, őt ismerem! Gyanítom, csak úgy küldhetek üzenetet valakinek, ha jobbra húzom, úgyhogy megteszem.
Először a munkámról kérdezett, de láthatóan csalódott, mikor meghallotta, hogy jogász vagyok. Nem titkolta, hogy rettentő unalmas foglalkozásnak tartja.