Icukám, drága, ugye nem zavarom? hát hogy van mint mindig? hallottam Ödikémtől, hogy ágynak esett, remélem, nem a gyomra, de ha mégis, mert látom ám, hogy sokat fogyott, de miket is beszélek, ez a boleró így is jól mutat magácskán, aztán meg mutasson is, amennyit most elkérnek egy ilyen csipkésért, azért már ölni is érdemes, jaj, szívem, ne nézzen így, csak azért mondtam, mert nekem ilyesmire nem telik, na meg mit feszítsek már én egy boleróban, megvénültem, kinek is kellenék, az én Ödikémnek meg amúgy is teljesen mindegy, miben nem vesz észre, igaz, nem néz az már félre sem, sajnos,
pedig volt idő, amikor úgy tudott az pajkoskodni, hogy még a szomszédból is átkopogott a Nyergesné, isten nyugtassa, mert irigy volt, de nem süket, hát egyszer át is mentem hozzá, csak úgy, friss aranygaluskát vittem, langyos sodóval, mert látni akartam, hol hallgatózik, mondom is neki, Nyergesnéni, bűnözzünk egy cseppet, itt, az Elemér képe alatt, csak semmi fakszni, az ágy szélén is megleszünk, ejnye, milyen békebeli ez az ágyterítő, ugye ez is még a rekvirálásból való? a tálaló is? meg az ezüstök, megmutatja? igen, tömör ezüst, érzem a súlyán, tejóég, mekkora kanál, ilyet manapság szájba se venne az ember, persze maguk Elemérrel nem is kanalakra vágytak, felteszem, inkább egymásra, de ha nem haragszik, hallottam ám, hogy Elemér sem volt a hűség szobra, jól állt neki az egyenruha, beszélték is a házban, hogy amikor kihúzta magát, úgy feszített, mint egy csákós huszár, de hát mit lehet tenni, a tartás az tartás, az egyenes szálfaderéktól meg amúgy is megszédülnek a nők,
Icukám, én már csak tudom, mit jelent a szálfaderék, Ödimmel is így volt, csak egy pillanatra nézett rám, de onnantól már nem volt visszaút, nem részletezném, de annyit mondhatok, hogy tényleg akkorát huncutkodtunk, hogy még napok múltán is megremegett a kezemben a kanna, amikor első férjem fejfájánál az örökzöldet locsoltam,
apropó, víz, a Nyergesnénél tartottam, szóval kanalazzuk a galuskát, aztán mondom neki, ehhez a sodóhoz hoznék egy pohárral, nahát, milyen szép ez talpas kristály, mindig itt tartja az ágyszegélynél? a gyógyszerekhez kell, hát persze, de Icukám, az én szemem csak megakadt a virágmintás falon kerekedő pohárnyomon, meg is volnánk, gondoltam, sejthettem volna, hogy így lefetyel belőlünk ez a vénasszony, szegény Elemér, még szerencse, hogy már a föld alatt van, nem ezt érdemelte, mert azért meg kell hagyni, nem csak a nadrágig volt szálfaderék, beszélték is, hogy azzal az esküvői képpel indult a Donra, amivel évek múlva vissza is tért, mert a hűség örök, és ha volt is, mert nyilván akadt egy-egy szemvillanás, az még nem törheti meg a kimondott holtomiglant, hát szerintem se, de azt még egy ilyen szemrevaló férfi sem várhatta, hogy az oltár előtt kimondott fátyolos hűség majd a szemfedél alá is elkíséri, mert elkíséri, de csak a sírszegélyig, aztán meg úgyis jönnek a savanyú évek, a fényképre lehelt özvegyi csókok, és a végén rájön az ember, hogy már csak egy üveget csókolgat, na, ekkor kell elengedni, Elemér ellesz szögön, onnan is nézheti a falon viruló pohár nyomát,
Icukám, én azt mondom, ne sirassa tovább azt a drága urát, mert nem kell, ami kell, az egy berámázott fotográfia, kis fekete szalaggal, hogy még a hülye is lássa, mert ez a ház átka, az a sok hülye, szóval lássák csak, ki hiányzik maga mellől, higgyen nekem, így lesz ez jó, aztán meg irány a temető, de csak csínján a liliommal, mert már a villamoson kiszúrják a vén betyárok, én jártam már úgy, pedig csak anyámhoz mentem, pár szállal, nevettem is, mennyi az üres szék, mert ájuldoztak ám szépen abban a tömény szagban, de csak odaül egy hetvenes dalia, kínálkozik, hogy majd lesegít, meg fogja a kezemet, hát mondom is, hogy inkább a botját markolássza, vén bolond, vagy tudok jobbat, de azt ne a nép előtt, persze az egészet már torokhangon ordítottam, jó műsor volt, még a kalauz is nevetett, pedig harminc éve nem tett ilyet,
na a leszállásnál még rám is kacsintott, én meg csak néztem azt a cinkos mosolyát, nahát, ez fénykorában nagy kujon lehetett, végigmérem, és átfut rajtam, ha úgy történne, nem lenne okom panaszra, a haj ugyan már őszes, de a testnek még lehet patinája, alig használt, megkíméltnek tűnik, támadt is egy elméletem, mi várna rám az egyenruha alatt, ez még nem bűn, igaz, Ödim biztos kacagott volna, mit akarok egy ilyen paprikajancsitól, mert hallottam ám a fejemben, ahogy ezt súgja bele a fülembe, megjegyzem, sokszor tette, pedig nem voltam kikapós, csak kíváncsi, vajon ugrik-e még, ha cicázni kezdek, de már ez is csak múlt idő, és már én se nézek a szemébe, és tudja mért? nehogy meglássam, ami még megmaradt belőlem,
Icukám, nekünk oly szép életünk volt, mint a galambok, szó szerint, úgy voltunk mi egymásnak, elég, ha azt mondom, hogy még most is, mert az idő sem számít, s bár nem tagadom, voltak futó szerelmek és igaziak is, de túléltük őket, és láss csodát, ettől még nem romlik el az élet, mert ha van tartásod, nem kell a másikba kapaszkodni, csak lenni és virulni, mert jó árunak nem kell cégér, csak a kelendőség számít, de azért megsúgom magának, hogy nem árt egy kis furfang, mondjuk egy kis fantáziálgatás arról, ami soha nem volt, s talán nem is lesz soha, de ettől még kipirul az arc, és úgy mosolyog benned valaki, hogy attól még egy kalauz is felnevet, és úgy kacsint rád, mintha nem is a temetői viszonylaton szolgálna, hanem,
jaj, Icukám, ne haragudjon, de úgy beleéltem magam, látja, még szipogok is, csak tudnám, miért, különben is magát jöttem vigasztalni, ne féljen, nem terjesztem, de hát Ödimtől tudom, műtétre is készül, csak semmi pánik, mert ha már jól besugarazták, meglátja, még a vágás helyét sem fogja látni, aki majd a horgára akad, mert akad az, csak szedje össze magát, aludjon, ábrándozzon, higgyen, de most legfőképp is, egyen,
a konyhában hagytam magának egy kis kostólót, aranygaluska, sodóval és sok dióval, ahogy szoktuk, kanalazza csak bátran, a bolerót meg tegye vissza a szekrénybe, mert magához azt a felsliccelt rózsamintást képzelem, tudja, amit a múltkor láttunk a Nyergesné lányán.
(Fotó: Nixon Morales Vivanco, kép forrása: Pexels)