Tag: Süveg Szilvia

A hajdúsámsoni kimeresztett szemmel nézett ránk. Hol rám, hol a Nándira. Tekintetében szordínós tüzek lobogtak, nem lehetett tudni, hogy a keserűség vagy a vágy tüzei.

Szeretnék valami nagyon fontosat mondani neked. Hangjában ismeretlen elevenség csengett. De nem tudta folytatni, mert a fürdőszobába kellett szaladnia. Mozdulatai valahogy kerekdedek voltak, és ruganyosak.

Eltorzult harcsaszájak, kalimpáló kezek jelennek meg, és sűrű, sötét vízen át jön a hang. Úgy szól, mint egy fagott. Ez az, fagott! Örülök hogy eszembe jut, és felzúg bennem a hangja is. Mély, altesti hang.

Az emlékek piszkos levelek, eltépett fotográfiák, bakancs sarkára tapadt selyemszalagok. Az emlékek sem igaziak, csak mondták, csak álmok zuhatagai, mások képeiből kreált álvalóságok. Történelem.

A hangom szólni akar nekem, mondani valami fontosat, de nem tud. Nincs benne lendület, erő, alig értem. Teljesen elzöngétlenedett szegény.

A stewardessek állandóan kizökkentik a gondolataiból. Hol ebéd, hol egy kis ital, hol vacsora, hol csak megkérdezik, mit szeretne, vagy hogy minden rendben van-e. Ő csak mosolyog.

. Rita műsorszáma volt mindig az utolsó. Addigra már lecsillapodtak a kedélyek, mindenki megkapta amit, vagy akit akart, a tombolás is alábbhagyott, lényegében már csak a magamfajták maradtak. És akkor jött Rita. Egyedül jelent meg a színpadon.

A túloldalon megjelenik egy alak, egyenesen feléjük közelít. Nem lehet tudni, ki az. Egymásra néznek. Nincs hova futni. A szívük a torkukban dobog, tekintetüket a közeledő pontra szegezik. Várnak.